Tompa Mihály - Télben

Tompa Mihály

Télben

Mikor majd a fagyos bilincset,
Mely nehezűl a folyamon,
Szellő s napsúgár összetépik,
S az át fut vígan, szilajon!
És medre szűkéből kikelve,
Mező- s lapályra zúgva ront...!
Megretten aki hallja, látja:
Pedig csak áldást hord dagálya!
S nyomán zöld lesz part és porond!
Mikor majd a csalit s az erdő
A lágymeleg légben kihajt!
Hűs rejtekén madár-csoport üt
Élénk, kedves, boldog zsivajt!
A termő ág mosolygó, rengő
Virág-rojttal leszen fedett...
S a lágy bongás, a fény, az illat,
Hideg, beteg s holt szívekig hat
S hoz új erőt, új életet!
Mikor majd hév napokban, a nép
Munkára gyűl minden felől,
S a gyors kaszás előtt a habzó
Rét fűve rendre, rendre dől!
Vig éneklés zendűl a halmon,
Örömre gyúl a magvető:
Lefonnyadott a búza sása,
Megért immár az aratásra...
- Mikor majd - eljön az idő!

Pogány Zoltán - Téli pillanat

Pogány Zoltán

Téli pillanat

...Panaszló száj
a téli táj
 hófehér delej
  nyúzza húrjaim
Reszketegen
Zenget a jég
kristályzenét
 zimankós bűbájt
  komponál újra
Borzongatón
Belém csikar
hideg vihar
 sok nyitott sebben
  fagyokkal fájó
Emlékeket...

Baranyi Ferenc - Őrangyal

Baranyi Ferenc

Őrangyal

Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.
Ha az életedet veszed újra fontolóra
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda,
Mert én vagyok az Őrangyalod.
Ha eleged lett már a magányos éjszakákból
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.
Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra és ismét felém haladj.
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.
Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot oda ozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...
Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.
És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.

Weöres Sándor - Tél; - Téli dal

Weöres Sándor

Téli dal

Zivatar, hóvihar,
megjöttél,
szép idő, jó idő,
megszöktél.
A bokor csontváztenyér,
a hold rosszul kelt kenyér,
élesztőtlen, sápatag,
a mező hósivatag.
December, rossz ember,
csontunk fáj,
január, jaguár,
ne ugrálj.
Bármi balul ver a tél,
szegény jobb kéz mégis él,
forró levest kanalaz,
forralt bort is poharaz.
Zivatar, hóvihar,
távozzál,
döngető csúf idő,
változzál!

Bella István - Esik a hó

Bella István
Esik a hó

Esik a hó, gyorsul szívverésem,
kócsag sétál sűrű hóesésben,
mintha nem is a hó, vérem hullna,
egyenest a szívemből tolulna,
úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül,
- el akar ragadni mindenestül.
Esik a hó, lassú hintózással,
nem is hintó, szitakötőszárnyak,
nem is szitakötő, a verőfény
hunyorog, hunyódik eltűnődvén,
az se, hópénz: föld szitál szememre
- én hunyorgok halálra neszelve.
Esik a hó, ólomsörét hullik,
az a kócsag el akar indulni,
az a szitakötő szállna egyre,
pupilláim léggömbjébe veszve,
az a föld itt keringne szívemben
- ne hagyj földre hullni, szeress engem!

József Attila - Téli éjszaka

József Attila

Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

Szilágyi Domokos - tél

Szilágyi Domokos

(tél)

Kitalálta a halált,
széppé tette, hogy ne lássam,
s hogy ne sírjak, könnyeimet
gyönggyé fagyasztotta.

A fák büszkén viselik
angóra lombjaikat,
szelíd-karmú cinkelábak
alatt jég-xilofon csetten. –

Csontja ezüst jégből,
bőre tejút-hideg gyolcsból
(szagtalan-szigorú-szép liliom):

jön, jön a hópihe-szirmú,
szememet lefogja.
Megjöttél, kicsike? De meg ám.

/Négy szonett/

Áprily Lajos - Évszakok zenéje

Áprily Lajos

Évszakok zenéje 

Rímjáték havasesőben
Hull, hull a bús havaseső,
hideg fátylat zizegve sző.
Ég és torony ködbevesző.
Hull, hull a bús havaseső.
Kedvem miért oly eleső?
Hull, hull a bús havaseső.
Várj, várj, szívem, tavasz-leső -
Hullj, hullj, hideg havaseső.

Hajnal Anna - Szánkón

Hajnal Anna

Szánkón

Húzza a szánkót hegynek fel,
szuszog a Jankó hegynek fel.
Siklik a szánkó hegyről le?
Ujjong a Jankó hegyről le!

De puha fehér dunna a hó!
Még felborulni is jaj de jó!
Vörös az orra, a füle ég,
szuszog a Jankó, de húzza még.

Zelk Zoltán - Zúzmara

Zelk Zoltán

Zuzmara

Mikor az első zuzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végül is megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni

Mert zuzmara a rózsafán,
mert varjuszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.

Nadányi Zoltán - Arcom a kezemben

Nadányi Zoltán

Arcom a kezemben

Az én összeszorított szám
senkihez se szól, csak hozzám.
Szívhez szól, az én szívemhez.
És a szív felszól a szemhez.
Mondja neki, hogy mit hallott,
az a néma száj mit vallott.
A tükörhöz mentem, néztem,
titoktartó-e a két szem.
Láttam, hogy kiadna rajtam,
behúnytam és eltakartam.
Most már az is titoktartó,
őrzi kettős börtönajtó.
Ki hozzám jön, így lel engem,
némán, arcom a kezemben.

Petőfi Sándor - A téli esték

Petőfi Sándor

A téli esték

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

Juhász Gyula - Este az Alföldön

Juhász Gyula

Este az Alföldön

Az alkony kéken hamvazó ködében
most térnek nyugovóra mind a házak,
a csöndbe bámulnak komoly fehéren,
s tetőiket lehúzza az alázat.

Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,
– öreg parasztok néznek így az éjbe -
és lecsukódnak jó korán e fények,
s virraszt tovább az udvar jegenyéje.

Mint régi csősz, dúdolgat egymagában,
s a csillagokba nyújtózik didergőn,
alatta boldogabb a tyúkok álma,
s ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

Az országút elindul bandukolva
az éjszakában, tornyokat keresve,
fáradt utast és aranypénzt a porba,
s egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

Radnóti Miklós - Tél; - Téli napsütés

Radnóti Miklós

Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.
S ott fönn az égi polcon
hátrább csuszott a hó,
kevésbeszédü lettem
s ritkán vitatkozó.
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?
Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.

Babits Mihály - Emlékezés gyermeteg telekre

Babits Mihály

Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Paraszt szagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visz fénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett haza kísérni
s én hallgattam az egész úton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkúr, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.