József Attila - Óda; - Nagyon fáj

Április 11. - A magyar

költészet napja.

1964-től minden évben április 11-én,

József Attila születésnapján tartják Magyarországon.

**

József Attila

Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

József Attila

Nagyon fáj

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke)

amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.

Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is –

ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.

Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,

oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.

Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!

És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.

Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;

mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.

Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,

hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.

A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben –

de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?

A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.

De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.

Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.

Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.

Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.

Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.

Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.

Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.

Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.

Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj –

s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.

Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett

kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

Nagy László - Tűz

Nagy László

Tűz

Tűz
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
te fűtsd be a mozdonyt halálra,
hajszold, hogy fekete magánya
ne legyen néki teher,
tűz
te gyönyörű,
ihlet, mindenség-gyökerű,
virágozz a vérző madárban,
égesd hogy a sorsot kimondja,
nem a hamuvá izzó csontja,
virrasztó igéje kell,
tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

Vas István - Pentaton

Vas István

Pentaton

Hová hová
Hová fúj ez a szél
Pusztáról fúj
Pusztára száll
A vér a vér
Mit rejt ha hull a vér
Rejtírást ró
Serkent ige vér
A szó a szél
Sziszegni mire jó
Szót szít a szél
Pusztáról fúj
Tűztépte tér
Csóvája hova tűz
Tövéig kitakart
Holt hült határ
Tő tűz szó száj
Lélegzete hova száll
Csóvája szél
Pusztáról fúj

Heltai Jenő - Vallomás

Heltai Jenő

Vallomás

Kivertem a reményt szivemből

Amint kivernek egy kutyát,

Isten veled szerelmi mámor!

Isten veled szép ifjuság!

Magányos ember lett belőlem,

Kissé mogorva, de nyugodt,

Gyűlölni többé nem tudok már,

De már szeretni sem tudok.

És ideált többé nem ismer,

Bálványokért nem ég szivem,

Amit az emberek hazudnak,

Meghallgatom, de nem hiszem.

Olyan vagyok mint a nagyétü,

Ki `átaleszi` a napot,

S az asztaltól csak akkor kel föl,

Ha pukkadásig jóllakott.

Ott kaptam én is az ebédet,

Pompás, remek volt, isteni!

Üres kedéllyel, telt gyomorral

Dőljünk le most -- emészteni.

Váci Mihály - Ha érdemes - Ha nm

Váci Mihály

Ha érdemes - Ha nem

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
Érdemes lesz, - hiszem.

Nehéz - s el kell fogadni
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni,
kikkel menetelünk.

Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj;
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.

Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
lefödne - úgy gyűlöl.

Naponként mosolyogni
kínban azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.

Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.

Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni mégis azért, mi
csak együtt sikerül.

Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem
- de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes, - ha nem!

Márai Sándor - Monológ

Márai Sándor

Monológ

Akarok még hinni az életemben

s a mások életében - akarom,

hogy izmos és erős legyen karom

s földaloljak egy lobogó ,,igen"-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek

s szeretném, hogy nekem is megbocsásson,

ki tettenért a pózon és családon

és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal

új életemre, mint zsákját a vándor:

hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

S emlékeimmel elmotozva élnék,

mert amit érdemeltem, rámtalált:

kaptam egy életet és egy halált.

Szép eernő - Én úgy szerettem volna élni

Szép Ernő

Én úgy szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni
Minden halandóval beszélni
Mindenkinek nevét kérdezni
Mindenkinek szívét érezni
A járdán osztani virágot
Tegezni az egész világot
Megsímogatni ami állat
Érinteni minden fűszálat
Imádni végtelen sereggel
A napot ha fellángol reggel
És énekszóval összejönni
Az esti csillagnak köszönni
S testvéri csókkal hazatérni
Én így szerettem volna élni.

Arany János - Kertben

Arany János

Kertben

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
„Sirj no, igazán sirj!” kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.

Ladányi Mihály - Sanszon

Ladányi Mihály

Sanszon

Ha már öreg leszek:
lesz öt macskám, és kilenc ebem,
és lesz, aki mócsingot mér nekik,
igen, lesz majd egy hentesem...

Igen, talán ha már öreg leszek,
s a villakertben látom játszani õket,
a törpék és a szökõkút között,
igen, s na persze: el-elrévedek –

Most aztán végképp furcsa lenne, ha
prófétaként végezném, zsinegen,
s nem lenne villakertem, se ebem,
se macskám, se hentesem...

Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
hát, persze, mondanák a villagazdikák,
így végzi mind, mondanák, hát igen.

Valamit tenni kell már, azt hiszem,
mielõtt ideér a Semmisem,
óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,
valamit tenni kell itt, hát igen.

Füst Milán - Motetta

Füst Milán

Motetta

Oh hol találok majd nyugalmat?

Senkise tudja,

Mit hordok?

S mikor az utcán járok,

Magamba’ mit morgok?

Se hitem, se nyugalmam,

Nem szeretek itt lenni

S magamba’ forgok.

Nem hiszek a kinyilatkoztatásban

S hogy így néz ki megváltása után mind e nagy világ, –

Hadd dalolok a megaláztatásban:

Minden gondolatom, mint az ótvar

És átok minden emlékem és nyomoruság.

Sós a vérem a keserüségtől,

Csak a veszett kutya lehet az én rokonom

S az árok széle ékes, szép honom, –

Ez lesz a vége látom.

Oh nincs e földön egy barátom…

S mi sistereg és csikorog,

Mi hempereg és úgy forog,

A keserű

Mennydörgetős ménkűvel barátkozom.

Somlyó Zoltán - Hajnali imádság

Somlyó Zoltán

Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék...
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?

Gyóni Géza - Álmodás

Gyóni Géza

Álmodás

Bíboros alkony fénye kihamvad,
Sötétlő árnyak lopva suhannak.
Bontja palástját szűz tiszta álom,
Széjjelteríti bokron, virágon.
Óva leszáll a madár fészkére,
Vágyódók vágyát hozza megérve;
Kis árva könnyét kacajra váltja,
Ahogy meglebben bűvös palástja, -
- Csak gyötört magam várom - hiába.

Sötétben ülök hosszan, hallgatag...
Keblemből egy-egy sóhaj fölfakad
S rezeg, rezeg magányos kis szobámba,
Minthogyha siró szél gallyat himbálna.
Szemem lehúnyom... Csöndbe várva várok
Jótékony, édes, üdvös, boldog álmot -
De hasztalan, - nem jő szememre álom -
És ablakom kitárom.

- Sűrű homály borult a néma tájra.
Az éj szerelmesét epedve várja.
Ahogy kiszáll a kerti fák alól,
Halk esti szellő lágyan eldalol
S viszi szárnyán az éj üzenetét:
»Jöhetsz, jöhetsz, minden néma, setét,
És várlak, várlak, jöjj szerelmesem...!«
...Köröttem minden alszik csöndesen.
Csak itt-ott gyul ki egy-egy halvány csillag
- Szemébe kiváncsiság tüze csillog -
De fellegek boritják az eget,
Amerre égi utján
A hű kedves közelget...
És visszaszáll a hírnök szomorúan,
Siró válaszában panaszos bú van;
Szép csöndben elül hárfájára,
A kis bokorra, kerti fára -
És kedvesét, a szőke holdat
Az éj csak várja, várja...

Oh várlak én is, várva várlak,
Téged, te fénye felhős éjszakámnak.
Remegve ejtem halkan a neved,
Hogy áruló szellő se értse meg.
Csak úgy reppenjen könnyű álomszárnyon
Tehozzád, édes, szép álomvilágom,
Titkon suhanva, áldva, kérve-kérve
Szerelmed szívem vérező sebére...
Hallgasd meg óh, a vallomásom.
Lelked a lelkem mélyire lásson:
Nézd, nézd, hogy ég, lobog a láng,
Parázsa hogy ragyog miránk,
Jer, összeforrva hadd lobogjon ott,
Jer, hadd perzselje márvány homlokod,
Jer, jer!
- - De hallga! Hangosan kiálték,
Hogy messze zúgja itt a tájék.
És íme - kél a szél a fák alól,
Zúg már kikelve, nem lágyan dalol,
És arra viszi el a hangot,
Ahol te vagy, hogy te is hallod!
S én kezemet szívemre szorítva -
Várom őt vissza...

Nem, nem! Téged várlak,
Kigyult reménye bus éjszakámnak.

...S te jössz...
Nyomodon nem dobban a föld meg,
Imbolygó árnyak védve befödnek,
Hajad kibontva leng utánad,
Lehelletedre illat támad...
S már itt vagy...
És én nem tudom, mit érezek.
Szemem lefogják selymes, lágy kezek.
Az érintés a szivemig hat,
Selyemhajszálak beboritnak,
S mig bus igézet fogva tartja lelkem,
Hozzád simulok lázas önfeledten.
Szemem felnyitni megkisértem újra,
Hogy lássalak, mert itt vagy, jól tudom,
De oh lefogva tartja selymes újjad
És nincs erőm, nincs, fel nem nyithatom,
Csak öntudatlan, némán küzdve állok -
De szent öröm hevíti lelkem.
Hisz itt vagy itt, te gyötrő igaz álmok
Legédesb álma, itt vagy mellettem,
És érzem édes hűs lehelleted...

- Felébredék...
Hűs szél csapkodja homlokom.
Köröttem néma még a táj;
Az éj szerelmesét siratja,
Ragyog a füvön gyöngyharmatja...
S izzó fejem kezemre lehajtva
Tünődöm hosszan - csalfa álmokon...

Szomorúfűz - Gyertyafény

Szomorúfűz

Gyertyafény

https://m.youtube.com/watch?v=NJpzWFxsxFk

Szeretem a gyertyafényt. A gyertya melegségét, a fény ölelését.

Nekem minden ünnep igazán a gyertyalánggal ünnep.

Gyertyafény mellett ülök csendesen. Halk dallamok ölelnek, a fény sejtelmesen lebeg, szememben szikrák villannak. Táncoló árnyak a lobbanó gyertyafényben. Lágy, csodás világ mindez a szívemben. Rám törnek az érzések, a hiány érzése. Kegyetlenül belém mar. Viaszkönnyeket sírnak a gyertyák. Előttem szerelmes pillantásod, szemed ragyogó fénye, karod ölelése, kezed simogató érintése. Fájó, szorító érzés feszít. Szememből könnycseppek gurulnak arcomon – forrón égetve. Beszél a szemed. Könnyes, aranyló, csillogó fénye, bársony mosolyod elűzi szívemből a bánatot, a bennem zokogó pillanatokat. Lágyan ringat a csend, szívem mély szeretettel gondol Rád.

Nagyon-nagyon hiányzol.

Kormányos Sándor - Az este ...

Kormányos Sándor

Az este...

Az este halkan elköszönt
s Te jössz majd, rezzenésnyi csönd
moccan a nyíló éjszakán
a nyújtózkodó vágy után.
Ajtómon soha nem zörögsz,
megérzem mégis, hogyha jössz,
mint hervadt virág-illatot
szórod körém a tegnapot.
Hagyj már békén! Csak fájdalom
lehetsz nekem, s nem vállalom
újra mi elmúlt, azt hiszem:
Csak kapni akarsz, adni nem...

Fazekas Valéria - Leszek

Fazekas Valéria

Leszek

Voltam...
Sziklának csapódó hullám,
forró lávát ontó vulkán,
viharban jajongó faág,
nyomomban vesztes csaták.
Fogytam...
Sors malomkövei között,
végtelen sártenger födött,
szorongásom tömbje mögött,
sebzett madárka- üldözött.
Legyek...
Parányi felleg foszlánya,
kavicsos meder magánya,
elhagyatott sír talánya,
ókori torony leánya.
Leszek...
Pátoszt sugárzó kopjafa,
virágba hajló rózsafa,
csillag porzó csillanása,
tiszta énem villanása.