Weöres Sándor - Csillagzene finale

Weöres Sándor

Csillagzene finale

végtelen ragyogó fonalak árama

ragyogó végtelen árama fonalak

fonalak árama ragyogó végtelen

benti éj forrongó zuhatag dallama

forrongó fonalak dallama ragyogó

zuhatag végtelen benti éj árama

ragyogó dallama fonalak zuhatag

végtelen árama forrongó benti éj

kinti nap híd-ívek messzeség karmai

híd-ívek zuhatag forrongó messzeség

benti éj karmai kinti nap dallama

végtelen kinti nap árama fonalak

messzeség ragyogó karmai híd-ívek

vezető csillagod oltja el sugarát

csillagod forrongó ragyogó vezető

fonalak sugarát messzeség oltja el

zuhatag eloltja csillagod végtelen

sugarát híd-ívek vezető karmai

forrongó fonalak benti éj kinti nap

ragyogó zuhatag benti nap kinti éj

eloltja vezető sugarát dallama

Csokonai Vitéz Mihály - A rövid nap s hosszú éj

Csokonai Vitéz Mihály

A rövid nap s hosszú éj 

A nap megint leszálla,
Elvégezé futását;
Sátort az éj csinála,
Fonván setét lakását.

Így múlik életünk el,
Mely most ragyog körűlünk,
És végre mindenünkkel
Gyász éjszakába dűlünk.

Az éj komor homálya
Ismét ki tud derűlni,
Mihelyt az ég királya
Keletre fog kerűlni.

De óh, ha a mi fényünk
Már egyszer éjjelen jár,
Nincsen tovább reményünk
Felvirradás felől már.

Míg hát az ég kinyitja
Örömre hajnalunkat,
S az éj be nem borítja
Örökre víg napunkat:

Éljünk, barátim, e szép
Kies világ ölébe,
Mert majd az éjjel itt lép
S borít setét ködébe.

Lesznai Anna - Mért oly hosszú

Lesznai Anna

Mért oly hosszú

Mért oly hosszú az út a szívtől a szájig,
Hogy lüktető lelkem sosem jut odáig,
Hogy a mindenségtől úgy el vagyok zárva.
Csendes békés szerrel nem jut napvilágra.
Életemnek fáját erősen rázzátok,
Hadd hulljon gyümölcse ujjongva reátok.
És mint dió burka, mely hull napos ágról,
Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól.
Törjétek fel zárját az énálmodásnak
Hogy elepedt lelkem od' adhassam másnak,
Másnak, másnak, másnak, ki megváltsa tőlem
Aki rezgő hangszert formázhat belőlem,
Ki valóra váltson, megitasson vérrel...
Megetessen könnyes szerelemkenyérrel.

Fekete István - Karácsony

Fekete István

Karácsony

Nem veszek többé haldokló kis fenyőfát még hátralevő karácsonyaimra, csak egy ágat, hiszen amiért veszem a kis fákat s a kis gyertyákat, az emlékezés és a szeretet lángja nem bennük, hanem énbennem, magamban van.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Ilyenkor - így karácsony táján - a magányos szobák még magányosabbak, a régi puszták még csendesebbek, de az emlékek élőbbek és kedvesebbek, olyanok, mint az elmúlt idők és elmúlt barátok halk, puha ölelése.
Meggyújtottam a gyertyákat, és karácsony lett egyszerre, kívül és belül, közeli és tűnő, messzi múlhatatlan karácsony.

*

Karácsonyi hangulat

(részlet)

Karácsony előtt az enyhülés megállt, s a régi megroskadt hóra új pelyhek kezdtek szállingózni. A szél megint északira fordult, s a fagyos ágak közt hideg zengéssel muzsikált a télnek, akiről mindenki azt gondolta: elmenőben van.

Az előestén a házak kéményei s a szabad tűzhelyek ünnepi füstöt leheltek az alkonyatba, s a kutyák csillogó szemmel ültek a konyhák előtt.

A faluban betlehemesek jártak, láncos botjukat vidáman zörgették a kis szobák frissen tapasztott földjén. Az ünnepi vacsora alá fehér abrosz került, a kalács szaga puhán lengett a kamra felől, s amikor besötétedett, pisztolyok durrantak az alvégen is és a felvégen is, mintha egymásnak válaszolgattak volna.

Zelk Zoltán - Téli vers

Zelk Zoltán

Téli vers

Az ősz, e szörnyű, éhes hernyó,

felfalt már minden levelet

s most énreám merednek vádlón

az ágakról a sebhelyek –

terítném már, köpenynek, rájuk

– ne vacogjanak – versemet.

Adnám a tűnt zöldért cserébe,

adnám kis fényű kedvemet

és adnám nagy szomorúságom

az alkonyi lila helyett –

adnám dühöm, hogy égjenek fönn

lobbal, a fonnyadt fellegek!

S bársonyt a hegynek, s lenge párát:

reszkessen a vizek felett,

fecskék kibomló, szertehulló

csokrát: ékítse az eget –

írjad meg táj, fák, szelek, felhők

utolsó, legszebb versemet!

Tompa Mihály - Hófelhőkkel

Tompa Mihály

Hófelhőkkel

Hófelhőkkel küzd az ég,
Völgy, halom bús puszta még:
Gyors szellőin a tavasznak
Messze szállj el, barna felhő!
S langy melegben a mezőnek
Reszkető fűszála felnő.
Várunk, várunk...hol maradsz
Élethintő szép tavasz?!
Jőj el és uj pázsitot hozz,
Annyi uj sír hantolatlan:
Jobb a nyugvás, szebb az álom,
mely virágos hant alatt van!
Áll a vén cser zordonul,
De majd rája lomb borul:
Ne féltsd: hogy vésszel csatázván,
Sudára ing, ága csattog:
A szilárd gyök, törzsökével
Rendületlen áll alattok.
Tömlöcben van a patak,
Öröm s zaj meghaltanak:
De a meleg napsugártól
A rögbül is élet pezsdűl:
Visszatérnek a madárkák,
Öröm és zaj seregestűl.
Jőj azért szép kikelet,
Öltöztesd a bérceket!
Hadd fakadjon a halomnak
Aranyfürtü venyigéje:
Hadd csattogjon a ligetnek
Édes ajku fülmiléje!
Van tán még, amért igyunk...?
Amiért szóljon dalunk!
Hisz az élet még ki nem hal...!
Mig ki nem fogy bérceinkből,
Mig ki nem fogy kebleinkből
A magyar bor, a magyar dal!

Wass Albert - Hókirály

Wass Albert

Hókirály

Ott, hol pásztortüzek lobognak az éjben,
A hegyek felett egy szörnyű szellem jár,
Ködben az alakja, éjben az árnyéka,
...Jaj a halandónak ha elébe áll.
Fent a Hargitán a Holt bércek között
Óriási léptekkel jár a Hókirály,
Hangozzák a sziklák harsogó hangját,
Átkozott a lélek, kire rátalál.
Csodálatos lények, túlvilági ködben
Villogó szemekkel keresik a vért,
Csattogó fogakkal Hókirály kutyái
Keresnek a ködben semmit mindenért.
Magános kősziklák kriptaszerű csöndben,
Mint hogyha egy titok volna rájuk vésve,
Kérdező szavadra kérdéssel felelnek,
Felvésett titkukat nem látod meg élve...
Hargita ormán a Holt bércek között
Óriási léptekkel jár a Hókirály,
Amerre elhalad rohanva, nyomába'
Csattogó fogakkal szellemhada jár.
Misztikus csendjében semmi sem pótolja
Komoly valójában a mélységes űrt...
Hókirály hatalmát hirdeti örökre

Kaffka Margit - Madársors

Kaffka Margit

Madársors

Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben,
Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam.
Leszállott a dér is. Mindig betegebben,
Fázva bolyongtam a hideg éjszakában.
Vándortársaimtól messze elmaradva;
Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett...
Vágytak reám, mint a menekülő vadra,
Hogy is találkoztam akkor én veled?...

Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban,
Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény.
Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam,
A lehelletedre ébredtem fel én.
Beh jó is volt nálad... didergő madárnak,
Melengettél forró szíveden, - tudod?
Házatok békéje a szívembe áradt;
"Terülök! Terülök!" - szólt az asztalod.

Ó, de azóta már vége van a télnek,
Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok.
És a lombok újra suttognak, beszélnek,
Hívnak, csalogatnak ismerős dalok.
Már szállnak a dalok... Kék tenger, tiszta lég,
Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák...
Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy!
Nekem verdesnem kell a börtön ablakát...

Csoóri Sándor - Közel az éghez

Csoóri Sándor

Közel az éghez

Itt a dombok között még fával fűtenek,

kéken kapaszkodik a füst magasba

s október göröngyös egén kicsi apácafelhők

suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Órákig elhallgatom,

micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,

pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd

s lábad nagyujjához a forrongó csírák.

Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,

mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok

s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?

Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától

a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,

mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?

Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot

s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Itt kéne még élnem

sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,

közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.

Szabó Lőrinc - Pannon ősz

Szabó Lőrinc

Pannon ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz

s e furcsa ősz egészen megbüvölt.

Tetszik nekem. Szétnézek, látom a

roppant hervadást, de nem keserít,

és nem bánom, hol végzem utamat.

Nem értem a világot; azt hiszem,

nincs célja; – mért is volna? – és ami

értelmet magam képzelek belé,

sose több, mint maga a létezés.

Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók

torkából még az augusztus rikoltoz

s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan

egy a születés és az elmulás,

mintha csak ruhát cserélne a Föld,

mintha a csere volna csak örök…

Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,

hogy van!… A szél könnyelmű suttogása

ős legendákra tanítja az erdő

figyelmes bokrait és századok

óta köztünk kisértő szellemek

fájdalmát-örömét mesélgeti…

Ősz van!… Az évek szele csöndesen

hordja a sírokra a feledést…

Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak

egymáson a tó hullámai… De

fáradhatatlan felhők görgetik

az égen lomha lavináikat…

Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:

szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,

sziklasötét barlangja hűvöséből

előbúvik a szakállas szatír

s a napsütötte pannón dombokon,

barátként mellém heveredve, némán

hallgatja az öregedő napok

lombzörgető, fáradt lépéseit.

Somlyó Zoltán - Őszi síp

Somlyó Zoltán

Őszi síp

Megfujták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
Az őszi szél, a bús szirén.

Vad táltos fogva hintajába,
virágot hint a nők hajába
és panaszt hordoz a szivén.

Búsan suhogtat ostorával
s pirosra forrt szagos borával
mindenkit hetykén megkinál:

Igyál barátom még ez őszön!
mert egyik ősz megy, másik ősz jön -
de te, ha mész, elmész! Igyál!

S amerre száll, titkos jelekkel
és rőtszín szőllőlevelekkel
hullatja teli az utat,

a sípja szól, virágja éget,
nyomába felsikolt az élet
s a temetők felé mutat...

Pilinszky János - Advent

Pilinszky János

Advent

Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.

Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Nemes Nagy Ágnes - Őszi hajnal

Nemes Nagy Ágnes

Őszi hajnal

Valami messze fény dereng fel,

igen, az ajtón. Már fehér.

Valami fütty. Vonat? Hajókürt?

Recseg a padló. Társzekér.

Nedves kézzel benyúl a Hajnal

és megsimít most. Árvaság.

– A régi őszök íze hol van?

A dús gyümölcs, a sárga fák?

Az át nem élt, vagy félig élt ősz,

az eljövő, vagy rég halott,

mondd merre van? –

Kértem a Hajnalt.

Ő állt. Fehér volt. Hallgatott.

Garai Gábor - Szabadság

Garai Gábor

Szabadság

Nélküled eltikkadok.
lecsuklom, nem is vagyok,
munkám, mint ólomsúlyt cipelem;
nélküled öntudatlan
vánszorgok kábulatban,
nélküled nincs szerelem.
Nélküled csak magány van,
mély űr az éjszakában,
saját hamvukba hulló csillagok,
és bénaság a testben,
s a lélek, készületlen,
mindennapos halállal társalog.
Nélküled minden álom,
csak éheztet parázslón,
és nem old föl se kín, se kábulat;
nélküled lassan össze-
húzódik nyöszörögve
az elkínzott, szemérmes öntudat.
De általad ha mélyet
lélegzem, újra élek,
és szállok újra önmagam felett;
s múlik tőlem a rontás -
mások által vagyok más,
s leszek a legtöbb: az egészben egy.

Jékely Zoltán - Szürke ég alatt

Jékely Zoltán

Szürke ég alatt

Kémény felett farkas-szőrszín az ég.
A suta tűzfalakra füst maródik,
hogy az egész szennyesre kormozódik
s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék.
A háztetőkön pár antennadrót
kacérkodik a Mindenség neszével,
muzsikát hint az udvarokba széjjel,
bizsergetvén a kedvtelen lakót.
A szürkeség szobákba is bejő,
mint nagy csuha, ráhull az emberekre,
rajtuk ragad, sosem kerül a szegre,
s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő.
Hogy szánom azt a vézna gyermeket,
ki mászni is lépcsőházban tanul meg,
s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy...
S be rémitő, ha szomszédunk beteg!
Mert hogyha majd a Véncsont átölelte,
s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan,
hogy sárga karja ágy szélére szottyan -
koromszemként fog elrepülni lelke.