Szép Ernő Imádság

Szép Ernő

Imádság

Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én Istenem, hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel, ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.
Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.
Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán. 

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,
Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,
Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.
Édes Istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.
Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.
Te látod életét minden tanyán,
Te tudod, hogy beszél: édes anyám.

Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza sárga vizét.
Te tudod, hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.
Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,
Édes szőlőnket tudod a hegyen.
S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.
S hogy víg esztendőt várunk mindenért
S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér. 

Óh, keljetek a magyart védeni
Ti Istennek lényes cselédei:
Uradnak mondd el, arany arcú Nap,
Hogy kedveled te délibábodat.
Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.
Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg
Szerteszét este mennyi mécs ragyog
Könyörögjetek értünk, csillagok.

Kassák Lajos - Ki gondol rám

Kassák Lajos
Ki gondol rám

Mindent megteszek
hogy békességem legyen.
De a békesség nem jön felém
hiába kiáltozok érte
hiába integetek fehér kendővel
az erkélyről.

Nagyon hosszú éjszakát éltem át
s lehet hogy eltévedtem.
A fal mögött szűkölök
a vörös téglafal mögött
melybe a feledés parancsát írták
vésővel
kalapáccsal.

Nincs is fehér kendőm
és erkély sincs itt.
Úgy zár be magányosságom
ahogyan a fát körülzárja a kérge.

Nem hallják hangomat
nem látják hogy jeleket adok le a világnak.
Egy fal mögött állok elfeledten.
Nem létező kincseimet
számlálom.

Pogány Zoltán - Szerelemből vetkeztetlek

Pogány Zoltán

Szerelemből vetkeztetlek

Szép vagy, mint tavaszi kikelet...
Ha nem cirógatod, a föld szomjazó
fekete vért hord mappa-erezete
csak szikkadt rögök patak-könnyei
ajkad hiányától apadnak a kutak.

Szemedben mélytüzű ibolyák, -
Lila és fehér leheletű vágyak
mézdalát tavaszi méhek zümmögik
illatod a teremtés crescendója
pilláid ihletet megtáncoltatók.

 

Járásod táncos nyárestként igéz,
A völgy tar, míg árnyaddal nem vegyül
s mindent elfedő másvilági fénnyé
olvad az élet álomkohójában
virágokat oldva tündéri testedből.

Karcsú bokádból szárba szökkent
Kalász-poémák ringatóznak feléd
ha talpad simogatja a rőt mezőt
és egyik a másikat csiklandozva
új verseket teremtő táncokat jár.

Köldököd, mint kis kerek ékszer,
Fekete gyémántot csiszoló mélyed
a teremtés bűvös húskoronája
a legillőbb díszítést megalkotó
szívszabdaló kardok markolatához.

Ha velem vagy, lángolva égek,
Nincs az a bűbáj mi kioltana
a hév szirmait arcod rózsáiból
és nincs oly mi ki tudna fordítani
bőrödből szeremből vetkezettnek.

Hajnal Anna - Ijesztő, vad szerelem

Hajnal Anna

Ijesztő, vad szerelem

Ijesztő vad szerelem elől daccal futottam,
fáradt, fáradt vagyok most, hová lett elszánt erőm,
szabad vagyok most... mégis
egyedül lennem fáj.

Örülni szeretnék most enyhe fényű napoknak,
fűben nyújtózni puhán, nézni, fehér fellegek
álmodozva hogy húznak
gyöngéd egeken át.

Rozsvetés zöld ragyogó, széllel beszél hajolva,
keskeny dűlő hívogat, dombokon, szőlőkön át,
csendes, csendes az este...
mért nem jössz most elém...?

Elfutni már nincs erőm, meleg tenyeredbe most
boldogan lehajtanám titkos mosolyú arcom,
békült s egyszerű minden,
kín, dac, rossz álom csupán.

Nadányi Zoltán - Téli idill

Nadányi Zoltán

Téli idill

Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
zihált a melle, vert a szíve döngve,
forgott az erdő, ágat keresett,
hogy megfogózzék benne. Elesett,
elájult.

Vékony, kékkötésű könyve
melléesett a gyantás tobozokra.
Halántékán piros lett haja bokra.

Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
fenyőszagú szobában. Sok gerendát
és sok agancsot látott. Kint a fenyves.
Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
A fejénél egy férfi könyököl.
Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

Irén szétnézett, mint aki nem érti.
„Elájult és behoztam,” szólt a férfi.
Irén megrémült. „Jézusmária,
maga kicsoda?” „Az erdész fia.”

Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.

Irén felkelt és elpirult nyakig.
Elmondta, hogy a fürdőben lakik
és szívbeteg és nemsoká fog élni.
A szívességet megköszönte sokszor
és menni készült. Várja már a doktor
a szanatóriumban. És a néni.

A férfi nézte, nézte. És a széket
forgatta és szeme villogva kéklett.
„Apámék a szomszéd faluba mentek,
ketten vagyunk a házban. Maga szép,
oly földöntúlian szép, mint a szentek.
És meg fog halni, ha innen kilép.
Maradjon.”

Csend volt. Szívdobogtató.
Az órainga lengett. Hullt a hó.

Irén reszketve hátrált. „Nem lehet!”
És messzenézett. Messze. És mosolygott.
Maga elé, soká. Mint aki boldog.
És felrezzent. Némán adott kezet.

Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
Lehelethalkan súgta: „Köszönöm.”

S a fagyos úton elhangzott a lépte.

Kölcsey Ferenc - A nyugtalan

Kölcsey Ferenc

A nyugtalan

Lobogtattam vitorlámat,
Szélnek engedém sajkámat,
Jobb szerencse kebelén
Nyúgalmat hogy leljek én.

Csolnakom vész dörgésében,
S gyönge szellő lengzetében,
Sziklák közt, s zöld part megett
Majd sülyedt, majd lebegett.

S távol tenger sík tükréből,
Messzeföld narancsberkéből
Nyúgalom nem szállt hozzám:
S sorsom búsan átkozám.

Bódult! zenge az fennlakában,
Amit kergetsz így hiában,
- Nyisd fel tennen kebeled -
Légy bölcs, - s ottan felleled.

Lányi Sarolta - Róla s végül magamról

Lányi Sarolta

Róla s végül magamról

Talán nem is tudok már róla írni.
Kétely fon át, mikor eszembe jut
Ő az, kiről merengek? – nem tudom.
Elmém eltéved az emlékúton
Mely fénytől ködlik, mint ködös tejút.

Övé a homlok és a száj, a hűs
S a szép tekintet, mely rámrévedez?
Övé a név, a szép s a kép egészben,
Mit itt belűl botor búval becéztem?
Övé az éltem? S jaj, hát élet ez?

Tóth Árpád - Elejtetted a Napot

Tóth Árpád

Elejtetted a Napot

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren -
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem

Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt -
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.

Nemes Nagy Ágnes - Mindent tudunk

Nemes Nagy Ágnes

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,
akár a találós mesék.
Ki ne derüljön, jól vigyázunk,
amit félünk, s amire várunk,
az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,
amely már régen megesett,
ismerjük s helyrehozhatatlan.
Mint levelét az ág a fagyban,
számlálgatjuk a perceket.

Radnóti Miklós - Köszöntsd a Napot

Radnóti Miklós

Köszöntsd a Napot

Most már a kezedet csókolom, - így
paraszt bánattal oly szép megállni
a napban, lelkes földeken csörren,
ütődő szárba szökkenve a búza!

Nézd! ahol hevertünk, eldőlt a szár,
szigorú táblán szerelmi címer, - hogy
bókol a tájék! bókolva előtted
csúszik a porban a messze torony!

Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!
csók virágzik ujjaid csúcsán és
tenyeredben megszületik az árnyék!
Te csak köszöntsd! szétnyitott tenyérrel

köszöntsd a napot, mert most még
feléfordulva állunk és lelkes
földeken, csillanó földeken csörren
ütődő szárba szökkenve a búza!

Juhász Gyula - Még egy bátor kiáltás!

Juhász Gyula
Még egy bátor kiáltás!

Minden nap új bánatokat hoz,
Új fátyolokat új sebekre,
Nagyon megbénult már a harcos
S kevés csillagot hoz az este.

Asszonyi csókok elmaradtak,
Férfi bátorság elinalt már,
Égető fénye már a napnak
S nincs pihenő az alkonyatnál.

Már himnuszt kezdeni bátorság,
Már ódát dalolni merészség,
Másé a hatalom, az ország,
Az indulás, a vágy, a készség.

De azért mégis, csak azért is,
Egy utolsó lángot bocsátok -
Egyszer még próbáljunk remélni,
Harsanjon még egy dal, egy átok.

Egy köszöntés kék zubbonyoknak,
Egy kézszorítás bús ökölnek,
Egy éljen a jövő harcoknak,
Egy csók az életszeretőknek!

Szürke hídján az elmúlásnak
Az élet mély vizébe nézek
És beledobok még egy rózsát
Azoknak, akik tovább élnek!

Beledobok még egy köszöntést
Azoknak, akik élni mernek,
Élni, akarni és letörni
S ó élet, végig hinni benned!

Ó élet, légy elnézőbb és jobb
Azokhoz, kik utánam jönnek,
Kiknek az izma még acélos
És rendet vágnak a jövőnek!

És rendet vágnak a jövőnek,
Mely alszik szürke takaróban,
A rám váró tavaszi rögben,
Az új csírákat akaróban!

Szécsi Margit - Galamb-macska-virágének

Szécsi Margit

Galamb-macska-virágének

Mikor a sárga trombita-virág még
felém fordulva magyarul zenélt,
tetőgerinci macskák bandukoltak
az Araráton galamb-combokért,
a sufniban boncoltunk holt madárkát,
kutatva a mozgás eredetét,
s megleltük egymás anatómiáját -
szeretsz-e még, szeretünk-e még!

Nappal aludt a lámpa, mint a dandy,
fehér dunnákat döncölt a sötét.
Beöltöztem tüzes ágytakaróba,
királyra várva én, tüköri kép.
Galamb meg macska apellált szivemhez,
s az Ararát, s fönn a mennyei kék.
Ó, szajha élet, hozzám igenis jó,
szeretsz-e még, szeretünk-e még!

Nagy László - Bánatot váltunk; - Bánat és gyalázat

Nagy László

Bánatot váltunk

Bánatot váltunk szerelemre,

apadj le szívem ijedelme,

ne esedezz holdatlan estért,

világossággal jön, ki megtért.

Akit oly sokszor megdaloltál

viharból jövő liliomszál,

piros liliom, nem fehérlő,

letörni nem tudta a ménkő.

Tekintetemtől megszelídül,

szívzuhogástól földre szédül,

szemeit ájultan behúnyja,

szeretni kell újra, meg újra.

*

Bánat és gyalázat

Engem nem ringat ringató,

de csöndes leszek nemsokára,

nem üt lelkembe fecske szárnya,

holttal tele van ez a tó.

Halott nékem az anya-öl,

az én szemeim ólomgombok,

fejemben megfagytak a gondok,

halvány az is, mi tündököl.

Engem nem sirat sirató,

haldoklik isten harsonása,

egy láb alatt vagyok bogárka,

dallam gyaláz és kurta szó:

Sarkantyúra most pendülj,

duhajságra most zendülj,

gyöngyharmatot rabolj most,

szemeidet azzal mosd,

csillagos ég nem őriz,

elvisz piszkos esőviz.

Illyés Gyula - Nem ily dalra

Illyés Gyula

Nem ily dalra

Nem ily dalra készültem én sem!

Azt hittem, ifjúságomon

leánynevetés, meg madárdal

száll át mint fényes buborék

s azt nézem oszlani az égen.

A szerelem és a barátság

legvidámabb éjein is

egyszerre elnémultam és –

mim is hiányzott? mért nem voltam

boldog? mért lettem nyugtalan,

mint ki: meglopták, arra döbben

és kebeléhez kap riadtan?

Egy vén napszámost láttam

tegnap; pirulva, csaknem sírva

jött ki a kastély udvaráról,

szitkok meleg hegével arcán.

Könnyein keresztül szemében

egy pillanatra fölmerült egy

láng, mint kacsintás, majd víz alá

bukott dideregve újra, de

szívemen, éreztem, szívemben

egy percre átszaladt igéző

nagy fényed, bujkáló szabadság!

Gyurkovics Tibor - Hajnal

Gyurkovics Tibor

Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.

A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.

Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!

Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.

A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.

Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem birom el:

gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!

Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.

Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad,
mindent, amit szeretek:

örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szivet, falevél-alakút!

Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.