2018. szeptember 7., péntek

Zelk Zoltán Kóró


Zelk Zoltán
Kóró

Kórót érint kezed, a kóró
tüskével sebzi tenyered.
És meg se rezzen, áll mogorván
a sárbafulladt rét felett.

Szántad magányát? Simogatva
nyúltál hozzá, vigasztalón?
Tüskékkel őrizi, vigyázza:
ne kússzon hozzá szánalom.

Csak áll a sárbafulladt réten,
zörgőn és az alvó nyarat
hírdeti széltől tépett váza,
mely jelként a tájon maradt.

Így áll és nézi a fölötte
kerengő, síró varjakat:
károgva, jajongva siratják
régi honuk, a dús nyarat.

Török Sophie - Múlandóság


Török Sophie
Múlandóság

Hányan meghaltak már
akik szerettek engem!
és szivükben őriztek engem
Hány énemet ismerték, mit én
már elfeledtem, hány arcomat, ki
sokféle voltam, de sok formában
hiánytalanul egy. Sorra elmennek,
s mindenik belőlem is elvisz valamit.
S mire én is meghalok
már csak töredék leszek
megfejthetetlen. Sorsom értelme
elfoszlik holtak porladó ajkain.

Müller Péter - A Fény ...


Müller Péter
A Fény …

Ha felkel a nap, minden látható lesz. Nemcsak a szép - a ronda is. A tudat fényében előtűnnek a gyengeségeid, riasztó hitványságaid is... De nem baj! Legalább látod, mit hazudtál magadnak a homályban, mi betegített meg, és rájössz, hogy a Fény erősebb, mint a sötétség.

Baranyi Ferenc - Ahogy


Baranyi Ferenc

Ahogy

Ahogy az éltető esőre
vár a lehorgadt rozskalász,
ahogy frissítő fuvalomra
vár a kihamvadó parázs,
ahogy az esküvője napját
várja mohón a mátkapár-
úgy várni mindig gyönyörüség,
úgy minden perc reménysugár.


Ahogy a szemaforra várunk,
hogy fénye zöldre váltson
ahogy a tévelygő kívánja
meglelni végre önmagát,
ahogy folyamok hűs vizére
vár a kormot szelő sirály-
úgy várni mindig gyönyörűség,
úgy minden perc reménysugár.


Ám ahogy ítéletére
vár a vádlott, bírák előtt,
ahogy a végső merülésre
vár hánykodó hajótörött,
ahogy a korsó várja sorsát,
amíg balgán a kútra jár-
úgy váni mindig nyomorúság.

Úgy minden perc külön halál.

Petőfi Sándor - A felhők


Petőfi Sándor
A felhők

Ha én madár volnék: örökké
A felhők közt szállonganék.
Ha festő volnék: egyebet sem,
Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket!
Megüdvözlöm mindegyiket
Érkeztekor, s elmondom néki
Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim
E tarka égi vándorok.
Ugy ismernek már, hogy talán még
Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha
Szép halkan szenderegtenek
A hajnal és az alkony keblén,
Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek
Mint haragos vad férfiak,
Hogy a viharral, e zsarnokkal,
Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virrasztott a
Beteg ifjú, a holdvilág,
S ők halvány arccal ezt, miként hű
Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban,
Melyen csak általmentenek;
S akármikor s akárhogy látom,
Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok?
Mert ők lelkemnek rokoni,
Mely mindig új s új alakot vált
S mégis folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám
A felhőt hasonlítani:
Vannak neki, miként szememnek,
Könyűi és villámai.

Reményik Sándor - Ágak hegyén arany megint


Reményik Sándor

Ágak hegyén arany megint



Alattatok megyek
Aranyló ághegyek
Megint, -  
Ködön át s mély borún,  
Tündérin, szomorún  
Valami tűnt varázs  
Int.

Mit kezdjek veletek
Aranyló ághegyek
Én?
Nekem már minden szép,
Lomb-arany, égi kék:  
Illanó hűtlen kép  
Holt tünemény.

Járna Ő köztetek  
Aranyló ághegyek  
Rögzítni imbolygó,  
Illanó színetek -  
Ihletné Képre a csend -  
Napszeme kinyílna,  
A napra kinyílna,  
Még egyszer kinyílna -:  
Őszi bánat helyett őszi öröm nyílna -

S alunnék helyette lent.



Nagy László - Csillagrugó éjszakában


Nagy László
Csillagrugó éjszakában

Homlokodon fehér kötés,
blúzod alatt szívröpködés.

Omló hajad üstökfénnyel
kavarodik az enyémmel.

Csókom dobog ajkaidon,
mint a paripa a hidon.

Szeder-ágak árnyékában,
csillagrugó éjszakában.

Szeder-ágon sárga levél,
holnapra a földre alél.

Értsd meg, értsd meg, kis Mária:
minden élet halál fia…

Hajnal előtt elkísérlek,
ablakodon besegítlek.

Csillagrugó éjszakában
vetve szénából az ágyam.

Csavarodok lópokrócba,
jön az álom: égi rózsa.

Fönn a szénán a mennyország,
megjelenik a te orcád.

Tücsök húzza gyönyörűen,
szív dobog a hegedűben.

Kis egerek a sípjukat
fujják rózsás kisujjukat.

Riadozva fölébredek:
rámharsog az őszi hideg.

Szécsi Margit - Nádas


Szécsi Margit
Nádas

Szél ha fújja:
éles levél-karddal
napos-fényes
levegőbe vagdal.
Sárga pelyhet
pilléz bóbitája,
mintha felleg
madárpihe szállna.

Lepke lebben
mint a csöndes álom.
Zöld darázs ing
napsugár-fonálon.
Mint ütött húr,
hosszan szól a dongás,
egésznapos
a bíbicvisongás.

Somlyó Zoltán - Táncok


Somlyó Zoltán
Táncok

Ólmos, fekete, dobbantó lábbal
ott táncolok a szíveden.
S nehéz ütemét a mi dalunknak
búkösöntyűimmel kiverem.

Síma szívednek csillogó lapja,
rengő pirossa porzik bele.
Hajladozó kis kebled havára
átsüt a táncom mély üteme.

Reggel minétnek lágy figurája
bomlik szivedre lábam alól;
pihent csipőd még párna cibálja
s érzed: lihegnek már valahol...

Tükröd kivonszol a szűkszinü ágyból,
lágy-meleg formád rajta marad.
Táncom beléhajt csöndes battisztba,
s bálnak, minétnek látod magad.

Délfele szíved hintaja: kebled
dagadó ívben izzik felém.
Lángoló lábam véres ütemre
száguld keresztül szíved telén.

Estefelé már jönnek az árnyak;
eljön Beethoven s ő muzsikál:
lábam bokáig süpped szívedbe -
már ez a tánc a gyáva halál.

Sarkam kiserked éjjeli órán:
Salome tánca szíveden ég.
Érzed: kisenyvedt minden inam már
s kérdem: a táncot járjam-e még?

Keskeny, kiszáradt nyelved elájul,
vállaid éle összerogyott.
Szívedre ontod forró tíz ujjad
s szédülő lábam most lefogod.

https://www.youtube.com/watch?v=yMVJijss-JY

Sík Sándor - Hegyorom és fátyolfű


Sík Sándor
Hegyorom és fátyolfű

Körülöttem szeszélyes kőtitánok:
Izzó szürkén a Dolomitok állnak.
A Sella óriási orgonája
Fölénekel az ég felé.
Körülzümmög a vadszegfű arája:
Egy igénytelen pici méh.

A gleccserek sugárzó fénymezői
Messziről hívnak: menni, menni, nőni.
A fátyolfű sugalmas erdejében
Úgy zsong az élet, úgy nyüzsög;
Majd szíve szakad igyekezetében,
Úgy zöng egy szerelmes tücsök.

Ó Istenem, ha volna százezernyi
Karom, ezt a szépséget átölelni!
Vagy mint szeráfnak, énekelni hangom,
Bezengni ég-föld közt a tért!
Fejem ringó fűszál tövébe hajtom
S megcsókolok egy pipitért.

2018. szeptember 3., hétfő

Szomorúfűz - Szeptemberbe fordulva


Szomorúfűz
Szeptemberbe fordulva

Elmúlt a nyár. Bár a szeptember még nyár és már ősz is, de szinte hidegre, esősre fordult az idő. Lomha felhők mögé bújik a Nap, itt-ott csillan ki közöttük a megkopott fény, halkulóak a sugarak, -  vagy záporok verik a kertet. Falevelek fürdenek, remegnek a hűvös szélben. A tücskök szerenádja is messzebbről hangzik. Elcsendesedik a bokrok töve. Vándorútra kelnek a költöző madarak, messze délre költöznek a fecskék, a gólyák. Gyerekzsivaj tölti meg az óvodák, az iskolák ódon csendjét. Beérnek a gyümölcsök, a szőlőfürtökön zsongnak a méhek, a darazsak. A szeptember sokszínű takarót borít a tájra, lehullajtják leveleiket, levetik lombkoronáikat a fák, a bokrok. Zordan tépdes mindent az őszi szél, pára zúdul a földre. Hervadoznak a virágok. Lassacskán aranybarnára színesedik a szűkülő világ. Nagy a csend, csak a levelek sóhaja töri meg a természet nyugalmát, amikor a fákról a földre hullva zizegnek, susognak.
A kertek alatt kopogtat az ősz - érezni már hűvös illatát. A levegőben párafelhők gomolyognak   Visszasírjuk a nyár simogató melegét, és még reménykedünk a napsugár játékában, melengető ölelésében.

Szeptember


Szeptember

„Mindjárt szeptember,
a szőlőlugas belefárad
cipelni terhét
a forró nyárnak.
Mindjárt szeptember,
keserűek lettek
a szombat délutánok,
mintha a nyár édessége
sosem ömlött volna rájuk.
Mindjárt szeptember,
tenyeremben
piros szőlőszemek.
Íztelenek…”

Radnóti Miklós - Szeptember


Radnóti Miklós
Szeptember

Ó, hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csillag, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

.kaktusz - Szeptember - Földanya hava


.kaktusz
Szeptember - Földanya hava

Az embert barátjáról lehet megismerni,
már a választás árulkodó maga is,
de ha közel távol nincs,
akit megillet ez a cím,
van valami,
amiről az emberre rá lehet ismerni,
az is barát, ha nem is nem kívüli,
mindig megtalálható,
nélküle tapodtat se léphet a halandó,
társ, állandó, érdemes megválogatni jól,
mert elhervasztja rossz tanácsaival,
teheti tönkre,
akár az egész virágzó életet:
ő a gondolat,
amelyiknek az ereje akkora,
hogy az éjszaka nyugalmát is elveheti,
de ha jó az indulata,
ragyogóbbá teheti a nappalok fényét is...
barátnak mutatkozó ellenség is lehet,
ha a még a szeptemberről is,
mint nem szeretem hónapról sutyorog,
ha elveszi tőle,
és az utána következőktől a kedvet,
nem pedig ecseteli örömöt okozva
Földanya hónapjának a szépségeit...
mert ez a hónap a bőség hónapja,
nem szűkölködik a szebbnél szebb színekben,
az ünnepelt megterít az ő asztalán bőséggel,
sötét gondolatot nem érdemel:
az embert megismerni a barátjáról,
közülük is a legközelebbiről,
a saját a gondolatáról,
ami soha sem hagyja magára,
azért érdemes megválogatni jól,
melyiket engedi megszületni,
mert olyan lesz a szeptember,
mint a róla alkotott gondolat,
amelyik nem segít,
a pokol fele is elvihet...
lehet barátnak mutatkozó ellenség,
amelyik még a szeptemberről is,
mint nem szeretem hónapról sutyorog,
elveszi tőle, (és vele)
az utána következőktől is a kedvet,
ha nem örömöt okozva ecseteli
Földanya hónapjának a szépségeit...
gonosz az, amelyik elmúlásról,
és nem a téli álomról mesél:
ez a hónap, a szeptember,
még a bőség hónapja,
nem szűkölködik a szebbnél szebb színekben,
az ünnepelt megterít az ő asztalán bőségesen...
az embert megismerni a barátjáról,
közülük is a legközelebbiről,
a saját a gondolatáról,
ami soha sem hagyja magára,
azért érdemes jól megválogatni,
mit enged a fejében megszületni,
tanácsot kitől fogad el,
mert olyan lesz a szeptember,
mint a róla alkotott gondolat,
és olyan az egész élet.

2013. szeptember 1.

Jékely Zoltán - Fecskék; - Ősz-köszöntő


Jékely Zoltán
Fecskék

*
Ősz-köszöntő

Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.

Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…

Vajjon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…

Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!