Nagy Horváth Ilona
Közelkép
Azt mondják,
nap van mögöttem,
de ha hátra nézek,
csak a régi vászon,
rostjai közt kicsiny
szakállkákon áll a por,
s kérlelhetetlen üres
a kompozíció.
Egymásra festett
koszosfehér terek
nyújtóznak a szélig,
s a rétegek közt ott
szorong minden
megkezdett félig-én,
ahogy ott feledett a
mester
induló gondolatnak.
Néha már befejezném
magam,
míg a valóság nem
figyel,
színek közé mászom,
szívemre szerelmet
kenek,
csókot a számra,
neked kigondolt
legszebb szavaim
ültetem festett
hintámra,
s lököm magasba,
mind szabad legyen,
mintha élne, szálljon,
s ha eléd esne egy
is,
az nálad
hazataláljon.
Máskor azt képzelem,
nincs már, mire
várnék,
éj lehet,
s holdfény e sápatag
világ,
mit szabályosra szab
ez egyszerű keret és a kor.
Szálkás határain
innen
halvány valóm
csüggeteg bolyong,
fakó látszat,
kevésnyi csendmaszat,
árnyéknak is árnyék,
és bolond, ha
elhiszi,
mint mondják:
mögötte nap van.
Itt hűvös van és
fázom,
De láttalak.
Most nevednél
melegszem
minden gondolatban.
