2017. október 8., vasárnap

Nadányi Zoltán - A harkály



Nadányi Zoltán
A harkály

A harkály a beteg fák doktora.
Kopogtat a fák mellén és a hátán,
és hallgatózik, töpreng. Furcsa látvány.
Szerszáma is van, jókora.
Most a nagy fűzfa hívta orvosául,
mert észrevette, hogy a lombja sárgul.
Megkopogtatja őt a csodadoktor,
hallgatja és sóhajtoztatja sokszor.
A baj okával máris ismerős,
de hát nem tud segíteni.
Itt az ősz.

Nemes Nagy Ágnes - Az őszi tarlón



Nemes Nagy Ágnes
Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék
az őszi tarlón, rőt mezőn,
két szemem az égre tárva
ifjú-módra, kérdezőn.

Majd lezárva, ifjú-módra,
– hogy sziszegnek itt a fák, –
nincs halálosabb a földön
mint a lenge ifjúság.

Amikor még nem születtem
nagy homálya oly közel,
szele sípol csontjaimban,
én még nem feledtem el.

Én tudom, hogy nincs reménység,
nincs erő, csak áhitom,
s nyurga vállam összecsuklik,
mindhiába tágitom.

Fekszem szótlan, messze nyúlva,
lábam már az űrbe lóg,
s fent: óriási őszi pitypang,
hófehéren leng a hold.

Csorba Győző - Őszi kert; - A kert ősze



Csorba Győző
Őszi kert

Ami a föld felett maradt,
az élet periszkópja csak.
Az élet lent a föld alatt
az elmúlás ellen halad.
*
A kert ősze

Kibogozhatatlan a kert ősze
Van ami marad van ami örökre elmegy
van ami csak a télre van ami a földbe
ami magába ami más határba
ami cselekszik amivel csak történik egy s más
s van olyan is aki az általános
sejtelmetlenségben minderről tud is
Nehéz a kert ősze bogos és kibogozhatatlan
S aki minderről tud is: nem tudni igyekszik
befutni a négy fal közé hagyni
ömöljön rá a korai sötétség fejére szemére
s vigasztalja álommal az egyértelmű tavaszról

Illyés Gyula - Madarak szóltak fenn ...



Illyés Gyula
Madarak szóltak fenn…

Törik a vadlibák vonala az őszi
tiszta magos égen s száll nagy karolással –
csapat csapat után, foszló ölelések
úsznak el feletted szűnő csipogással.

Madarak szóltak fenn s te ijedten kaptad
fejedet feléjük… s im most magad elé
bámulsz szótlanul és meg-megállasz, amíg
körül csikorogva fordul az esztendő –

Hányadszor, hányadszor, vándor s te még mindig
tanácstalan tekintsz erre-arra s várod
most valami lesz tán… tán ha hátratekintsz,
egy szelid titok, mint hű kar feléd nyílik…

Tél lesz újra, öcsém, hideg és koplalás!
Nyalja majd a vályú befagyott vizét a
szomjas barom és bőg, rózsaszín orrából
hosszan csap a gőz a hűvös alkonyatba.

Elfordul e táj is tőled és tovább küld.
Csörög lábad alatt majd a göröngyös út
vékony fehér jege, hogy föltürt gallérban
megindulsz hümmögve, merre rendeltetél.

Rázkódik a cserjés, rázza már magából
utolsó zajait, a végső madárdalt,
holnap föltünik és hegyeken, völgyeken
útaidra fekszik a szőrös fehér tél.

Dobd el virágaid s lépteid megnyújtva
födél után nézz már… rakj családi tűzhelyt,
erre figyelmeztet a ritka madárhang
s e távol erdőket durrogtató hideg.

Nem való vagy te már, hogy fűtetlen kamra
előtt rugdald újra lábadról a havat
bosszúsan, mert, lám, te nem gyűjtöttél most sem
se bort, se szalonnát, se kacagva törő

rőzsét, se kis hangon nevetgélő hitvest!

Tompa Mihály - Egy Ifjú párhoz



Tompa Mihály
Egy Ifjú párhoz

Szíveteknek vágya bétölt,
Mi volna még álmotok:
Kik az oltár zsámolyánál
Kezet fogva állotok?

Külön, két kis bujdosó ér
Vala eddig éltetek,
Mely a sziklás rengetegben
Cél s kedv nélkül tévelyeg.

S egyesülten cseveg, csillog,
Hullámzik e gyors patak;
Kebelére önnevelte
Virágszirmok hajlanak.

Szerelmetek tarka színnel
Rajzolgatja a jövőt;
Szép álomként minden óra
Bűvös, bájos arcot ölt.

Szent hűséget, boldogságot
Hagyjon hátra e varázs!
A fényes láng ellobog bár:
Maradjon meg a parázs! -

Csokonai Vitéz Mihály - Az emésztő tűz



Csokonai Vitéz Mihály
Az emésztő tűz

Az égető kutyácska
  A zőld mezőt aszalta,
  S alatta Flóra hímes
  Virági haldokoltak;
  Fonnyadtak a ligetnek
  Zőldségi megkonyúlva:
  A főld egész határi
  Alélva bággyadának.

Énbennem is van egy tűz,
  Mondják, hogy az Cupidó;
  Én nem tudom, ki légyen,
  Nem esmerem nevéről;
  Elég, hogy ég melyemben,
  S olvasztja nagy tüzével:
  Szemlátomást betegszem
  És már alig lehellek.

Tegnap leszálla csendes
  Cseppekkel egy esőcske,
  Megáztatá az erdőt
  És a mezőt vizével:
  S ím, a beteg virágok
  Mindjárt feléledének,
  S a hervadó levélkék
  Új életet kapának. -

Ó, vajha énreám is,
  Az én alélt fejemre
  Egy illyen éltető víz
  Hűs cseppje harmatozna!!!

József Attila - A női szív



József Attila
A női szív

A női szív tömeglakás -
Tömeglakás, mi lenne más.
Elfér benne a sok bolond,
Aki nőért könnyet is ont.

Emezt ide, amazt oda,
Kamráit cellákra osztja.
Ez kimaradt! - a patvarba,
Nosza gyorsan a pitvarba!

S nekem ó jaj szegény fejem!
Hol is lészen az én helyem?
Tele kamra, tele pince,
Számomra hely vajon nincs-e?

A hölgy felel s halkan nevet,
Halkan nevet s mond egy nevet.
- Kérem uram helyet akar?
Ad majd a lakáshivatal!

2017. október 6., péntek

Szomorúfűz - Őszi fények, - illatok, - színek ...



Szomorúfűz
Őszi fények, - illatok, - színek ...

Nem csak tavaszunk van. A nyárutó, az ősz varázsa is más.
A fenyők többféle zöld színének feketébe hajló árnyalatai, a lombok világosabb zöldje, a  Föld színpompája, szemeket gyönyörködtető gazdagsága. Olyan, mint egy festőművész alkotása. Sokféle, soha nem fakuló, tartós színekkel: a fehérestől a feketéig, az okkertől a rozsdáig, a sápadt színektől a vöröslő, aranyló vagy csokibarnáig.
Betakarításra kerül minden termés. A télre előkészített talaj sokszínű palettája tárul elénk, ahogy a Nap sugara játszadozik, vagy a lenyugvó napban színesedik.
A legeltető emberek egyre többször gyújtanak tüzet, hogy kicsit kellemesebbé tegyék a mezőn tartózkodásukat. A levegőben az ősz fanyar  illata terjeng. Színesedő rétek, koppanó, érett gyümölcsök, termések. Kékes erdők, őszi kikericsek a mezőkön, aranyló színű fák, avarral borított utak. Mélyen szálló alkonyi Nap, amelyben a föld és ég összefolyik, az égig érő hegytetők felett.
Hűvös a szél, a levegő. Égő csipkebokrok és fel-fellobbanó lángok. Tisztelve a tüzet, hallgatjuk a tűz ropogását, bámuljuk a magasra csapó lángokat, a szikrákat, az egymásra roskadó izzó fahasábokat. Hirtelen száll ránk a sötétség. Mindent átfog, átölel. Közelebb ülünk egymáshoz, halkan beszélgetve. Bámulva a lángba, a vöröslő tűzbe, a sötét végtelen világába. Komolyan elgondolkodva az elmúláson. A természet körforgásaként elérkezik a hűvös ősz, lassan átúszva egy másik világba.
Az esőcseppek átitatják az avarra hulló leveleket, de a kopár ágak sokszínűsége is örömet ad. Bársonyosak, húsosak, göcsörtösek, szárazak, vagy nedvességgel átitatottak.
Azután egy hajnalon megérkezik a dér, a fagy, zúzmara borítja a fákat. A kopár ágak szépsége kirajzolódik. Védő páncélt ölt a természet.



Németi Csaba - Még mindig



Németi Csaba
Még mindig

Tizenhét évesen egy tavaszi alkony melegébe
Deszkakerítésbe véstem neved.
S alávéstem bolondságomat!
Harmincnégyévesen egy nyári nap hevében
a kőpadon ülve kőbe véstem neved.
s alávéstem bolondságomat
S most ötvenen túl harangzúgást simogat az
októberi szél.
harangszoba szólom a neved, s égbekiáltom
bolondságomat!
S téli estén ha velem elszenderül a csend,
Belémköltözik lelkednek szentsége.
Mint tizenhét évesen!

Nagy Horváth Ilona - Éle vész



Nagy Horváth Ilona

Éle vész


Lomhán bólint az idő,

mint a ködfehérbe bomló kócos loncok
értenek egyet mindig az ősszel,
mikor madárcsend szöszmötöl a fákon,
a közelgő est zaja ólmos tagokkal

megpihen minden ágon,
s a ritkuló levelek árnyai ölén

fáradtan ring a félhomály.

Hol járok is, éle vész a napnak,
parány pettyei a tócsák tetejéről

még rajongva elébem szaladnak,
haza megyünk,
s a teáscsésze biztos melegébe bújva,
gondolom gömbölyűre újra a letűnt órák

meg-meglóduló lágy melódiáit.

Loppal kiszökött, marokra szorított érintések,

lélegzettel illanó,
torokra fojtott szavak,
mik haragom

elől úgy rebbennek odébb érzékenyen,
percről a percre,

ahogy a gyöngyszemű veréb
cikkan ereszről ereszre,
s nem szól senki: eresszelek.


Hiszen csak gondollak,

gondolatban sétálok veled,
míg vásott köpenyében

álmot hoz az alkony,
szele pókhálót ajz a nyirkos ágközön,
utolsó fénye ahogy a hang tölti a termet
hull elénk, mint rőt puha permet,
tünékeny tüll terül a tájra,
s ahogy a párnagyűrte arc

a mosolygós lopott csókot várja,
úgy reszket félszegen a pír a balkonon.
A nap még utánad fordul,

s míg aludni térsz,
észrevétlen megül,
majd bőröd simítva
elvackol békén a válladon.

dr. Szeicz János - Őszi csendben



dr. Szeicz János

Őszi csendben


Lázas tűzzel pirkad meg a hajnal,
fény zsibong az őszi táj fölött,
de gomolyog még az éj sötétje
a ködben úszó házak mögött.


A bágyadt fáknak sárga lombjai
reszketnek az opálos fényben,
s a kószáló széllel útra kelnek,
a Nap is felkúszik az égre.


Szél söpröget a vad kővidéken,
rőt szőnyegét önti a tájra,
s az ablakokon váratlan kigyullad
a Napnak szikrázó zsarátja.


Rám telepszik az elmúlás csendje.
A szórt fény kristállyá merevül
egy szeszélyes felhő rossz rongyain.
Lelkem az őszi csendbe merül.


Szép tavasz volt fürge ifjúságom,
most megszerettem ezt az őszit,
már halkabban élek, s azt se bánom,
hogy nem kaptam érte semmit.

Balogh Bea - Csillámló neszek



Balogh Bea
Csillámló neszek

Ősz-ezüst merengésben úszkál
a nyugalmat érlelő alkony,
lebegő pilléreken parázslik
a volt udvara, mi
álom-hordalékot hord
a búcsúzás partjaira.
Éj-morzsák vajúdásán,
csillámló tűzszekerek hada
világló ébredést bont.
Csillagok óarannyal futtatott nászával
égi ceremónia születik,
sejtjeimbe éled varázsa,
vállaimra a holdfény csókot terít.
Remegésbe burkolt
tónusaik a várakozás mámorító
balzsamát maszírozzák lelkembe…

Kováts Péter /Skorpió/ - Egyedül



Kováts Péter /Skorpió/

Egyedül 


Eretnek gyilkos démon legyőz hamar.
Gyűlölt ábránd ver kemény kaput!
Ezerszer taposott kígyó emel fejet,
dühödten sziszegve újra, s újra mar.

Ülök csak némán, s nézem harapását,
ím pár óra s menthetetlen vagyok.
Nem komoly ez! Legyintek rá már,
s nem faragom bicskával húsom.
Nem szívom sebem kétségbeesetten,
mérgezett vérem nem csorgatom!
S bár tudom e méreg, elpusztít végleg,
orvosért, segítségért már nem rohanok.

Mikor először harapott még indultam.
Pár métert hatalmas erővel léptem.
Teli torokból még ordítottam,
minden fűszáltól segítséget kértem.
Az idő fogy, közel az óra
a „méreg” érzem, bennem szétterül,
a kábulat már az agyam szorítja,
s a világ köröttem áll, - tehetetlenül.

A fűszálak sajnálnak, s magukból nekem,
illatos, puha ágyat készítenek,
a szél simogat, s csiklandoz lágyan,
hogy ajkamon a mosoly azért ott legyen.

Szeretnék lépni, de béna már a lábam,
a torkomból a hang már kiszakadt,
rázós hideg telepszik rám végül,
- a MÉREG!-
egyedül - egyedül - egyedül!

Bodó Csiba Gizella - Elmaradt ígéret



Bodó Csiba Gizella
Elmaradt ígéret

Hogy megmutasd a
legszebb naplementét,
még mindig erre vágyom,
naplementébe hajlom
magam is, hív az álom;
még húzom az időt,
tartom szememmel
tűnő napkorongját,
szőlőtőre akasztott
vérszínű kalapját;
felhőcsíkok mögé
bújik elpirultan,
fáj a homlok mögött
látni, ahogy zuhan;
elmúlt egy nap
bizonytalan
magányban – e nap
is hiába vártam!
Vágyam kuporog zártan.
Talán féli, nehogy újra kérjem;
a legszebb naplementét
szemünkkel kísérjem.

.kaktusz - A remény mindig él ...



.kaktusz
A remény mindig él ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a boldogság olyan,
mint egy hatalmas folyó,
folyó, ami vízcseppekből,
vagyis apró örömökből áll össze,
amik folyóvá dagadni mindig készek,
de oly sokszor közbejön,
oly sokszor nem engedi az aszály,
a boldogság folyója össze nehezen áll,
és kiapad nagyon könnyen,
ha van is néha egy kiadós eső,
a szél, a szikkasztó napsugár
azt is hamar kiszárítja,
olyan években a termés nagyon silány,
és ritka a jó év,
hét aszályos után is fehér holló egy igazi,
hogy bő termésű következik,
mikor a kalász vidáman ring,
és hiba még mindig nem történik,
ha még az aratás is jó,
ha nem hiányzik a kenyérnek való
az már kész csoda,
ki tudja,
talán nem években,
életekben számolják ott fenn
az időt,
ahhoz kell hét szűkös,
hogy hét boldogságban teljen el,
a boldogtalanság az tenger,
a könnycseppek sós,
mégis keserű vize,
a kenyérnek való, sóssága miatt
nem zölddel ki tőle,
de talán megtisztít,
az ember jobban viselné,
ha tudná, csak ezen kell túl lenni,
a boldogság hét termő éve közelít,
vagy ki tudja, talán hét élet is kell
ahhoz, hogy a boldogság cseppjei
folyóvá dagadjanak, egyszer végre
lehessen fürödni bőséges vizében,
de talán jó is így,
jól rendezte, aki így rendezte,
hogy az öröm, és a keserűség cseppje
egymást váltogatja,
hogy a szárazságot időnként feloldja
az öröm bugyborékoló esője,
ha nem is lesz folyó belőle,
de a remény mindig élő,
hogy a szárazságot bármikor felválthatja
az életet adó eső sok-sok örömcseppje.

2009. június 12.