2014. február 28., péntek

Pataki Glica - A Tölgy Születésnapja (részlet)



Pataki Glica

A Tölgy Születésnapja
(részlet)


- Tavaszt akarunk, Tavaszt!- csipogják, karatyolják a kis madarak.
A hegyek északi oldalán szürke hófoltok olvadoznak az egyre erősödő napsugaraitól. Egész idő alatt szerelmével ostromolta a fagyos lelkű hó kristályokat. Időnként azért sikerrel járt a csábítás, hiszen csillogott-villogott az elbűvölt, ártatlan, szűzies szépség.
Valami láthatatlan jelenség, meghozta a változást. A madarak ki ülnek a csupasz fák legfelső ágaira, és teli torokból zengik énekük. A déli áramlatok is a hátukra fektetik a falusi harangszót, és a hegyekig meg sem állnak. Repülőgépek, bodros, fehér szalagokkal díszítik föl a halovány kék eget. március van, épp csak a hóvirág született meg. A rügyek is a rajtra várnak a langyosabb helyeken, hogy táncra penderülhessenek.
Az idei tél nagyon kitett magáért, egy szavunk se lehet, nekünk embereknek. Örültem a mesébe illő szép reggeleknek, amikor minden ágacskát a hó betakart. Nyikorgott, csikorgott a csizmánk alatt, ha rajta lépkedtünk sietősen. Csendesebb lett az utca zaja, tompította a pihe-puha fehér takaró. A Karácsony is ünneplőt öltött magára. Az éjszakai fények szemet gyönyörködtettek. Szép volt a Tél, de most már menjen Isten áldásával, én is, amondó vagyok. Az ablakunk előtti parkban is hangolnak a madarak. Turbékolnak a gerlék, beszélgetnek a fekete rigók. Az ezüst levelű hárson a cinkék parádéznak. Ébredezik a természet, lassan közeledik a kikelet.
- Gyerekek, majd estére jövök.- a hangom után, behúzom az ajtót, és boldogan megyek a hegyekbe.
Az idén ez lesz az első utam. A szívem kicsit gyorsabban dobog. Az úti cél is meg van pontosan. Az Öreg Tölgyhöz megyek látogatóba, hiszen ma van a Születésnapja!

Ficzura Ferenc - Március



Ficzura Ferenc /Nyilas/

Március


Körülzár a látóhatár, épp elér,
elcsordogált lassan, messze jár a tél,
kimúlt, és így nincsen visszaút, de ím,
szívom jólesőn a tavasz fényeit.


Zöldülő lombhíd alatt mintha látnám,
lelkemnek dajkanóta, tiszta látvány,
ölében melenget e hónap lánya,
a március, a holnap minden bája.


Ring ég delén, mi éjt, szívet beragyog,
bár most nem látok egyet sem, csillagot,
hogy is rontanám a keserű képet,
míg elmémben százszor eleven, édes.

Hajnal Anna - Március



Hajnal Anna

Március


I. Olvadás

Óriás langyos száj
lenyelte a holdat,
csobogva cseng a hó,
csobogva, csengve olvad.
Fehér az éjszaka,
meleg lehelet járja,
fújja egy óriás
holddal derengő szája.
Alszik dunnák megett,
fújja a kását, fújja,
csobogva cseng a hó,
csengve csobog, míg megunja.


II. Olvad? Reggel?


Piliu, piliu, piliuliú!
kiált egy víg rigófiú:
szívünk körül a fagymarok,
a jégbilincs feloldatott,
édes remény,
szép igazad
jöjjön el, enyhe
ég alatt!
Piliu, piliu, piliuliú!
kiált egy víg rigófiú.


III. Esik?

 
Eső a felhő
nagy változása
égnek és földnek
találkozása.

Juhász Gyula - A márciusi láz



Juhász Gyula

A márciusi láz

A virágos hant és véres rög felett
Már bontja zászlaját a kikelet .
Végig cikáz
A termő, zengő márciusi láz.


Folyó megárad, megborzong a rét,
Ezer követ száll, ujjong szerteszét,
Vígan cikáz
A nyíló, bízó márciusi láz.


Ó templomok tornyán a csókja ég,
Vén börtönök odvára tűz a fény,
Büszkén cikáz
A boldog, bátor márciusi láz.


A vér és könny termékeny földje már
Új csókra és új ölelésre vár:
Végig cikáz
A lelkeken a márciusi láz.

Válóczy Szilvia - Márciusban



Válóczy Szilvia

Márciusban


Rügyeiket bontják a fák
Tavaszba torkollik az áradás
És a szemekben kihunyt parázs
Újra életre kel.


Földre szálló záport ígér
Amott még a beborul kikelet
Atyánk szívében megnyíltak az ereszek
Mert dobog még a szív.


Hangtalan bezárt gondolat
Már nem lehetsz egyedül önmagad
Hisz itt vagyok én, letűnt bánatod…
Az eső mossa el!


Édes vizét ontja az ég
Elkísér a szelíd várakozás
Mert felemel az angyali áldomás
Két kezedben álmod.


Lehet a sötét felhő is szép
Ha karon fog a bátor feledés
Az eltakart napod is visszatér
Elringatja lelked.


Mert rügyeiket bontják a fák
Várt tavaszodban felszáll a jókedv
Meséket küld a tintás tollhegy
Írd hát versed dalát!

Gárdonyi Géza - Március



Gárdonyi Géza
Március

A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.


Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.


Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.


Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.


Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!


Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.


A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.


Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.


Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!


S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.


Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, és alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik ki a napsütésbe
minden ami csak él - báró, avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.


Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.


Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!

Hajdu Mária - Márciusi ábrándozás



Hajdu Mária

Márciusi ábrándozás


Fagyokat kerget a tavaszi szél,
álmosan ébred az erdő, a rét.
Fakadó rügyet napsugár simogat,
nyitnikék dalol, s tavaszt hívogat.
Bárányfelhő a rétre mosolyog,
kicsit időzik, s tovább gomolyog.


Lila orgona illatát ontja,
fűzfavessző rügyeit bontja.
Fű, fa, virág, új tavaszra ébred,
téli álmából lassan feléled.


A nyár kacagását hallom újra,
mókus neszét odújába bújva,
rózsák nyílását a kiskertemben,
patak futását a távoli völgyben.
Tó vizén a holdsugarak táncát,
és a fénylő csillagok mosolyát.

Nagy Csaba /Gyémánt/ - Félhold ébredt



Nagy Csaba /Gyémánt/

Félhold ébredt


Félvállamra vett kabátom
lengeti a szél,
egy olyan márciusban,
hol
egy perc a tavaszé,
élet-ígérettel,
reményt adó fényben,
a másikban pelyhek,
s a visszaköltözött tél
szorong a szívemben.


Alkonyat után is
félhold ébredt, magányosan,
s indult szélnek
e tévedt márciusban,
hol
egy perc a tavaszé,
édes mosolyoddal,
reményt adó fényben,
a másikban hiányoddal
fészkel újra a tél,
s keserv
szorong a szívemben.

Fazekas Valéria - Jó hazamenni



Fazekas Valéria

Jó hazamenni

márciusi napsütésben
éppen hogy csak jelen van a tavasz,
lombtalanul állnak a fák,
szürkés zöld águk még csupasz.


Fanyar illatú délnyugati szélben
pár bokor már színesedik,
domboldal kopott zöld,
szinte agyagsárga füve ébredezik.


Jó hazajönni! Az otthonos táj
nem vár tőlem semmit,
csak adni tud: bőkezű
hitelezőként viselkedik.


Hűen megőrzi, visszaadja
ifjúságom, a gyermekéveket.
Azt az időt mikor élni
és önmagamban hinni egyet jelent.


Számító mérlegelésre, taktikázásra
nem csábít engem,
csupán azt sugallja önmagam legyek:
az akinek születtem.

Áprily Lajos - Torz március



Áprily Lajos

Torz március


aj - láttam régi szép leányt sokat:
az arcukon ránccá hervadt a báj.
De rajtad látni torzulásokat,
te örök fényhozó, sajogva fáj.


Egykor verőfényed heroldja voltam
s növelted kiránduló-virtusom.
S akiről ős evoéval daloltam,
megcsalsz, - te is megcsalsz, márciusom?


Torzulsz. Hova lett fényed, hőfokod?
Ha így hullt volna régen is havad,
Brutus tán nem ölt volna zsarnokot
s nem hoztál volna forradalmakat.

Kósa Emese - Március



Kósa Emese

Március, kikelet


március,
kikelet
hajnal fény
integet,
hóvirág
álmosan
kukucskál
hó alatt:


Tavaszunk
hírnöke,
Istentől
jó reggelt!

*

Kósa Emese

Hőbörgő Március



Esik, süt a Nap
megelőlegezte az
április magát…!?


Tavasz jön…!? vagy csak
vágyainkat sodorja
hebehurgya szél…


Egy évre elmegy
a höbörgő március
lepke szárnyain…

Fekete István - Március /részlet/



Fekete István

Március (részlet)



Valamire felébredtem. Kiáltott valaki?

Csend volt. A szomszéd faluban hajnalra harangoztak…

A világosság nőtt. A szobából kihessegette a sötétséget, szememből az álmot, s ekkor vidáman kiáltott a feketerigó. Erre ébredtem fel!
A rigót nyáron nem látom kertünkben, de mikor lehullanak a levelek, megjön és tavaszig itt marad. Fészket azonban nálunk nem rak. Nem messze van a nagy park, költeni oda megy. De ilyenkor még itt van. Végigszalad a bokrok alatt, hol megszáradtak már a hótól megnyomott levelek, és bekiált az ablakon, hogy ébredjek fel, mert ő most boldog, és hogy alhatik ilyenkor valaki, amikor az egész kerten, erdőn, mezőn és az ő kis rigószívében elkezd dobogni a Tavasz.

Nem is alszom. Dehogy alszom, csak fekszem bágyadt vidámsággal, és várom, hogy újra kiáltson a rigó. Ő azonban elhallgatott, és helyette megszólal egy cinege…

Kicsit ér…, kicsit ér…!

A hangján azonban érzik, hogy ezt nem komolyan mondja, csak úgy kiabál összevissza, tavaszos jókedvvel, mert elmúlt immár a tél, s ilyenkor igazán mindegy, hogy mit kiabál az ember. Akinek füle van, úgyis megérti, mi van a rigófütty és a cinegenóta mögött.

Én megértem!

Felugrom, mint ahogy a vakációs diák ugrik ki ágyából, és teszek-veszek értelmetlen összevisszaságban. Kezembe veszem a borotvát, pedig még be sem szappanoztam magam… Sietek, mintha elkésnék valahonnan, és amikor készen vagyok, előveszem öreg tarisznyámat. Megnézem mennyi patron maradt a télről és van-e közte 12-es seréttel töltött.

Van! Nem sok, de van. Arra elég, hogy estére gond nélkül akasszam nyakamba öreg mordályomat, ha jönne az üzenet, hogy menjek, mert megérkeztek a – szalonkák…

Hát erről van szó!

Az üzenet azonban késett. Érthetetlen! Hát minden évben nehezebben jönnek meg a madárkák?

Egészen azonban mégse maradhattak el, mert egyik reggel megjött a hír:

Itt vannak! Itt bizony.

Mentünk. Az erdő alig nőtt tavaly óta. Az öreg kakas itt gallyaz fel mellettem, és úgy hangoskodik, mint aki tudja, hogy nem érheti baleset. Egy pintyőke is abba a bokorba száll, ahova tavaly szokott: egy denevér is átlibeg a fejem felett. Ez is biztos a tavalyi. Aztán jön nagy zúgással egy bogár, épp úgy, mint tavaly, és amikor felnézek az éger: ott pislog ám vacsoraváró vidámsággal az esti csillag.

No, hála Istennek: együtt vagyunk!

…

2014. február 25., kedd

Szomorúfűz - Szerelem



Szomorúfűz

Szerelem

Te vagy a születés, az élet,
A mély sebet égető tűz,
Az öröm, a boldogság,
A bánat, a szívfájdalom.
Szíveket béklyóba kötő,
Dallam, nevetés és könny,
Ígéret, kiolthatatlan érzés
Minden Te vagy – szerelem:
A legszebb költemény,
Összecsendülő szívdobbanás,
Szárnyalás és mélyre zuhanás.
Fényekkel átszőtt boldogság,
Forrón égető, fájó könnyek,
Szívek, lelkek végtelen érzelme.
Részegség és kevés józanság,
Nap, Hold, csillag együttesen,
Fény és árny – vezető lámpás,.
Felhők bodrozódó árnyéka.
Ha te nem lennél – élet sem lenne

Kormányos Sándor - Nem tudom már ...



Kormányos Sándor

Nem tudom már...


Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.


Bokrok tövében, nedves holt avarban
álmodik néhány fáradt pillanat,
amely még ősszel hullott le a földre
utánad hajló, síró fák alatt.


Elillant álmok, emlékek suhannak,
mosolyod fénye már régen elveszett,
hangod csak elhalt suttogás a szélben,
egy illúzió, mit vágyam kergetett.


Nyomodban járok, emlék-szőtte ködben
e vágyakra hulló fázós alkonyon,
magukkal hívnak elfáradt remények,
megyek, hogy miért, már magam sem tudom.

.kaktusz - A szeretet emléke megvéd



.kaktusz
A szeretet emléke megvéd

Tudod arra gondoltam,
az, hogy a szeretet
az egészség hordozója,
abból is kitűnik,
ha egyszer valaki megkapja,
azt egy egész életen át ellenállóvá teszi,
no, nem úgy, mint egyes fertőző betegségek,
ha egyszer rajtuk túlesnek,
többé már nem veszélyeztetnek,
a szeretet másképp működik:
aki olyan szerencsés, hogy kap belőle,
akkor őt egy életre védetté teszi,
nem veszi le a lábáról a gyűlölet,
a közöny, a rosszindulat,
pajzsként működik a szeretet...
hatósugara az időben
messzire kiterjed,
védettséget ad tán
egy egész életen át,
még akkor is óv, amikor már az,
akitől az ember megkapta,
vele már régen nincs,
talán, mert a szeretetnek
megvéd még az emléke is.

2014. február 4.