Szita Zoltán - 24 soros expozíció

Szita Zoltán

24 soros expozíció

(egy képről)

Lehet hogy fontos lesz majd egyszer,
és tisztán lesz látható, és mérhető
egy fényképen az exponált múlt.
Az is lehet hogy csupán egy emlék,
talán egy dokumentum, egy szándék
néha fekete-fehéren vagy színesen,
úgy ahogyan a fény és az árnyék
és tetten érhető rajta minden érzelem.
Ezt a képet a tárcádban is hordhatod,
lehet hogy majd éppen a szíved felett.
Vagy pihenhet egy fiók legmélyén,
mely a múltadnak egy darabja lett.
Mint a ködből egy lovas, úgy tűnik elő,
mely a távoli jövőben is nézhető.
S az adott képre mindig van két változat
akár létünkre a megváltás és a kárhozat:
Egyik a hagyományosan sötétkamrás,
ahogy ott görnyedsz fölötte míg létre jő,
mert hosszú percek alatt készül csak el.
És van a másik mely a pillanat műve csak,
az új korszak nyitánya a digitális kép -
mely rögzíti minden megvalósult álmodat,
melynek értéke azonnal és ott mérhető
éppen úgy mint az árnyék, és a fény!

Kamarás Klára - Mikor az elmúlás kopog az ablakon

Kamarás Klára

Mikor az elmúlás kopog az ablakon

Egész napos munka után
döcögött velem haza a vonat.
Sehol egy ismerős,
se társ, se álom,
hát kibámultam, ki az ablakon.
Néztem a tájat, azt az őszi tájat,
mely oly szép volt, hogy szinte, szinte fájt.
...és akkor hirtelen új vágy támadt reám:
Leszállni bárhol... vége. Nincs tovább.
Akár egy ismeretlen állomáson...
Nekivágni az erdei magánynak,
elfeküdni a nyirkos, rőt avarban,
elbújni, mint egy sebzett őzgida,
s elaludni a fák közt mindörökre.
Takarjatok, fák, védj meg, őszi erdő!
Mentsetek meg e szürke, semmi léttől,
ami otthon vár! Nem bírom tovább...
Mozdulni kellett volna, de csak ültem,
és vitt a vonat, vitt, csak vitt: haza.
Napok, hetek vagy talán évek is,
nem tudom mennyi telt el,
az arany lombok hívó suttogását
magamban mélyre, mélyre eltemettem.
Minden hiába!
Végleg? Nem lehet!
Mert gyűltek bennem fájó sikolyok,
feldúltak fojtott, belső ordítások,
de tudtam, tudtam, hogy még nem szabad.
Egyetlen hang és megállíthatatlan:
rohanni fogok, nem tudom hova,
ki a térre őrjöngve és sikoltva,
és többé abbahagyni nem tudom.
Azután elmúlt.
Megtört, mint egy átok.
Mentem, amerre vitt a sors, az út,
nem néztem már a kincses, őszi tájat,
nem akartam többé kiszállni... bárhol...
a semmiben, az elmúlásra várva.
Szaladni? Annak vége. Nem tudok már.
Az elmúlás kopog az ablakon.
Csak az a sikoly fojtogatja torkom.
Amíg lehet, míg tudom, titkolom...
Mintha megtörtént volna mindez százszor...
vagy ott ülnék most is a vonaton...
Csak csendben, mozdulatlan!
Várni, várni...
Mit várok?
Magam sem tudom...

Harcos Katalin - Mit mondanál ...

Harcos Katalin

Mit mondanál …

Mit mondanál,
ha most kezedbe tenném két kezem,
tekintetemből sütne az érzelem,
s csókra várón lehunynám a szemem?
Mit mondanál,
ha fejem a válladon nyugodna,
vagy ajkam kis pilleként csapongva
csókolna, és szerelmet susogna?
Mit mondanál,
ha éreznéd testemben a vágyat,
ami érintésed nyomán támad,
s tűzként ereimben szerteárad?
Mit mondanál,
ha szám szerelmesen súgná neved,
ha kitárnám feléd a szívemet,
s átadnám legféltettebb kincsemet?
Mondd, mit mondanál......

Szuhanics Albert - Őszi séta

Szuhanics Albert

Őszi séta

Hull a fáról a levél,
felkapja az őszi szél.
Belemar az avarba, szép arcodba kavarja.

A fejeden nagy kalap,
mondd csak, mért vagy hallgatag?
Köd borítja az eget,
hadd lássam a két szemed!

Ha már szürke fenn az ég,
legalább a szemed kék!
Mosolyogj rám édesem,
mint fényes nap... , édesen!

Hisz már gyönge sugara,
olyan sápadt, suta ma.
Fogd meg a két kezemet,
hadd járjon át szeretet!

Forrón, mint a tűnő nyár,
ami nem jön vissza már.
Dúdolgass egy régi dalt,
míg tapossuk az avart...

S én hallgatom... , hallgatom,
csönd virágzik arcomon.
Nézd, hogy őszül a hajam,
óh, a nyár de messze van!

Szabolcsi Zsóka - Feléd ...

Szabolcsi Zsóka

Feléd...

Hangod hangom felé,
hangom hangod felé...
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé...
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé...

Paudits Zoltán - Emlékmorzsák

Paudits Zoltán

Emlékmorzsák

Már halálát hordozza
magában a nyár,
az ősz színeit festi
az alkonyati nap.
Sárgába olvad
a puha, meleg zöld,
a fák lassuló ringása
mögé bújik a hajnal.
Magányos padokra
tapadt emlékmorzsák
cserélik titkukat,
közöttük járnak álmaim
s keresik arcodat..

Hatos Márta - Koldus remény

Hatos Márta

Koldus remény

Munkából jövet a téren át
sok ismerős arccal találkozom,
évek óta látom őt szüntelen
ül görnyedten a padon.
Kezében könyv, néha felnéz,
időnként félhangosan motyog,
reszkető kezével nyújt felém
egy vén-öreg kalapot.
Élete arcára vésve, szemének
fénye, mint ruhája: megkopott.
Emberek jönnek-mennek mellette,
az öreg szive-kalapja kong.
Rideg világ, közönyös emberek
siessetek,-suttogja maga elé...
Táskámban forint után kutatok
kérdezem, mit olvas: regényt?
Lassan emeli fejét, rámtekint,
s Burnsnek egy versét kezdi el,
sietnék én is, de hallgatom,
szépen mondja-mondja az öreg...
Szeméből eltünt köd, ború,
arcán halvány mosoly ragyog...
Megköszönöm a verset, az "előadást"
tovább lépek...úgy érzem...
...gazdagabb vagyok.
"Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség. "
/Burns: Levélhulláskor c. verséből/

Lám Etelka - Időben; - Kopár fa ága reccsen

Lám Etelka

Kopár fa ága reccsen

kopár fa ága az őszi szélben
megriad gyík
a napsütötte délben
tovaszalad kutatva
rejtekhely után
elbújik száraz avarban
szikla oldalán

Szomorúfűz - Őszbe hajlik ...

Szomorúfűz

Őszbe hajlik ...

https://www.youtube.com/watch?v=ToLBp3fyvPU

Őszbe hajlik már a nyár

A zeniten felhőraj száll,

A vizek felett vijjogó madár

Sugarak reszketnek a kerten át

A gyönge szélben levelek peregnek

Távolban az elmúlás szele fuvoláz

Leszáll az alkony, szétoszlik a nap

Az est dallama száll, lelkünk álomba jár

Szalay László - Éjjeleim

Szalay László /Netala/

Éjjeleim

Hordalékos, fodrozó
Éjjeleim partján
Holdfénnyel égetett
Kép:
Állsz, bálvány-üresség
Derekad körüllengő
Csillag-suhanás
Kendőként villan
Kék-fekete égboltom
Nyár-meleg egén
Mondd
Mi az, hogy
Létezés
Amit tőled kaptam
Milyen áruház
Zsúfolt polcán
Várt képzelgés
Feslő folt
Isten történetén
A gyermek mindig
Saját hibáját keresi
Ha félresiklott
Szerelmek
Lángolják körbe
Törékeny
Szirmot-bontó
Leheletét
Hol rontottuk el
Hogy nemlétezésed
Kihalt, eső-ázott utca?
Nem a remény hullt
Ki görcs-szorító
Ujjaink
Sírós akaratából
A Mindennek Vége
Jött igazságot tenni
Közénk
Köszönni ezt az
Isten-látomás
Élményt
.
Hordalékos, fodrozó
Éjjeleim partján
Holdfénnyel égetett
Kép:
Állsz, bálvány-üresség
Szédülök belé

Lyza - tenger leheletével száll az enyém

Lyza

tenger leheletével száll az enyém.

Tenger leheletével száll az enyém,
felhő vidáman int, szél leng könnyedén.
Fagyott könnyek zuhataga sírba száll, szívem hárfáján dallam, bánattá vál.

A bánatot űzöm, Napba lőtt nyíllal,
letérdelek büszkén, szabadult bajjal,
vigaszt kellett nyújtani búja előtt,
kirángatva sötét várba rejtőzőt.

Miért teszem?…a lélek mélyen halott,
talán fáradt élet nem bír, már harcot.
Szíve dobogásában tüzek égnek,
s elvész, alig hallható szirén ének.

Harmatban fürdetem, e gondolatom,
íme, ettől lesz üde, friss, mondhatom.
Pusztai pacsirta dalán szárnyalok,
Napba lőtt nyíllal, feledést adhatok.

Tenger leheletével száll az enyém,
felhő vidáman int, szél leng könnyedén.
Fagyott könnyek zuhataga sírba száll,
szívem hárfáján a dallam, bánattá vál.

Jóni Barna - Ha vége a napnak ...

Jóni Barna

Ha vége a napnak …

Lapul az árnyék simulva parthoz,
nesztelen jár, mint aki bajt hoz.
Estébe tévedt fénye a Napnak
bontva meg ágyát, hol tüzet raknak...
Méz-meleg fénnyel lobban a rőzse,
szenvedélyt forral est-pihenőre.
Boldog aranyban éhesen kékre,
zöld forgatagban festi egészre...
Barna nyugalmat bíborral hálát,
hosszú hallgatást, barátnak áldást,
megfáradt testnek fehérben szállást,
csendet jó borral, pohárnak párát.
Mély némaságot hű temetőknek,
nyitott szíveket az érkezőknek.
Kéményre fészket, bő gyermek áldást,
asszonynak férjet, legénynek mátkát...
Özvegynek bókot, éledő reményt
szépséges, hosszú szerelmes regényt.
Írjon az Isten minden szegénynek,
tartalma legyen minden levélnek...
Nap, ha lenyugszik, így legyen vége.
Könnyű álmot küldjön az éj, szemére...

Maczkó Edit - Hála

Maczkó Edit

Hála

Hála,
mert aranyba öntötted
hamuvá szürkült vágyam.

Jó ez,
bár zaklat és fölkavar
mégis jó, hogy
nálad jártam.

Kérlek!
ne engedj közelebb,
megfakult már
puha párnám!

Csillag!
csak nekem ragyogj
ha jöttöd mint
üstököst várnám.

Tudom.
érzésem nem más
csak megkopott,
foltozott álom

Csak
hagyd nálam emléked
szépítse
koldus magányom.

N. Horváth Péter - Hogyan?

N. Horváth Péter

Hogyan?

Maradok leány-kegyekből kinézett lovagnak
valahol a hosszú őszök esti sétaterén.
Innét nézve, hogy másoknak odabent mit adnak,
s látva, daltalan marad mind, mert ők kapják, nem én.

Mit is adnék egyszobányi szerelmes melegér’,
néhány teljes napért, amit vele töltenék el,
széles ágyért, hová közénk Isten is odafér,
s jól tartana üres-kéjtől mentes édességgel.

Ajtón kívül vitázom a mások örömével,
s tudom, ami velük zajlik, csak hitvány másolat,
mert különben hogyan marhatná az idő széjjel,
s miért ültetne szájukba vakító átkokat.

.kaktusz - Kézen fogva - önmagához ...

.kaktusz

Kézen fogva – önmagához …

https://www.youtube.com/watch?v=aIdhinfhwR0

Tudod arra gondoltam,

hogy egy szál virág az emberben az,

akire azt mondhatja, ez én vagyok,

de rengeteg apró magot fúj arra a szél,

végül ott áll egy hatalmas rét közepén,

ahol sok másik virág is van,

és sok a haszontalan növény, a dudva,

amik valójában nem hozzá tartoznak,

őket csak az idők során befogadta,

és így együtt egy tarka rétet alkotnak,

annyi a sok más virág,

a sok idegen növény,

a nem hozzá tartozó,

a befogadott idegen érzés,

idegen, máshonnan jött gondolat,

hogy a sokadalomban rá sem ismer magára,

a saját érzéseire, a saját gondolatára,

együtt az egész a rét,

de vajon melyik lehetek a sok közül én,

nehéz eldönteni, annyira összenőtt

az én, és a körülölelő nagyvilág,

az ember nem látja, önmagát

rétnek hiszi, ha látná, talán

akkor se ismerné fel a sokadalomban,

amíg valaki rá nem mutat

az ezernyi tarka virág,

és a haszontalan gyom között,

látod, ez vagy Te, ez a színes,

ez az illatos, önmagában is értékes,

hogy valaki a tömegben is

messziről meglássa, a másikat felismerje,

hogy kézen fogva önmagához elvezesse,

ahhoz kell a falakon is átlátó,

nagy-nagy szeretet.

2010. márc. 28.