Nagy Csaba /Gyémánt/ - Holmaradsz; - Tél lett

Nagy Csaba /Gyémánt/

Hol maradsz

Arcokat ír az ég a tél-homályban,
megfagyott
könnyeket a föld.

Egyre több
a vadlúd,
mely eltévedten,
délről,
December közepén e tájra visszajött.

Hol maradsz ígéretes alkony?
Szőkeséged
minden vörös cseppje
fönnakad
valahol
a házak havatlan, kopott cserepére.

S ha jön az est,
a fagyos, havas, hideg,
nélküled
sötétében már
/nincs szív, /nem dobog, /nem remeg./

*

Tél lett

Unalmat öltő fehér napok rogynak
dideregve az ég
fehérben úszó borzalom-mezőin
szürkére festett farkas-alkonyokba.

Szívdobogva talán,
vár még rám az út
remény-táborom hó lepte sikátorai közt.

Hol úgy fonom most is, rezzenéstelen
sóhajaim ezernyi fonalát
díszes koszorúkba, mint hajdan.

Amikor még örök-ősznek tűnt
a sziklahasadékok
rozsdabarnájába fészkelődő zöld.