Vörösmarty Mihály - A nyárról; - A zivatar

Vörösmarty Mihály

A nyárról

Az Tavaszi napokat nyár szokta nyomba követni,
     Mely az éhségnek hív elüzője leve.
Ekkor tündöklik pirosodva már a gyümölcs is,
     Mely ezelőtt bimbó és virágocska vala.
Földi vetés zöldűl és már majd magva kigördűl
     A hüveles helyből, végre de csűrbe kerűl.
Most vagyon a bővség, mellyel táplál a kegyesség,
     Nemde nagy szeretet, s Isteni végezet ez?

*

A zivatar

Reng a negédes kőfal, az oszlopok
Rázkodva tartják terheiket, nehéz
     Felhő huzódott össze, dördűl,
          Csattanik, és zuhog, omlik a víz.

Hah! mint tör át a sűlyedező ködön
A tiszta villám bús lakaink felé!
     Lecsap! s nyugatnak gőgös ormán
          Széthasadoz, bomol a kemény szirt,

És a sebes tűz már kiveszett. - Hazám,
Ha tán enyészned kéne, dicső hazám,
     Igy dőlsz-e sírba? Hajh! vagy elnyom
          Csendes öröm közepett az álom?