Harcos Katalin
Ébredés
Szürkébe vált az
éjjel sötétje.
Hunyorgó csillagok
merülnek kékbe,
s a házak álmosan
lesik a ködöt.
Az utcák kihaltak,
csak szél sündörög
meg-megbotolva zörgő
avaron,
a kertek fáin, színes
bokrokon.
A hajnalban csak néma
csend szitál.
Távol az erdő tán
halkan muzsikál,
álom-ringató dalokat
fütyül…
elhaló hangja szél
szárnyán repül.
Én hallom csak, a
magányos, beteg,
hisz’ szunnyadnak még
az emberek.
Tegnap még harsogó
nyár volt,
arcot pirító,
tündöklő égbolt.
Ma szürkeség,
elmúlás, homály,
ami a tüzes nyár
nyomában jár.
Dús termésű
gyümölcsfák alatt
ködpászmák közt
ébredez a nap.
Eső surrog. Talán a
nyár zokog,
hogy fel kell vennie
a vándorbotot,
Most messze indul,
hosszú útra kél.
Nyomában sárgul
minden levél,
vagy rőt színekkel
int búcsút neki
sok hálás növény,
mely ismerheti.
Egyedül vagyok. A
világ és önmagam.
Szavakba
sírnám-nevetném boldogan
mindazt, ami enyém
mert örök.
Vígan fricskáznak
rímördögök,
szavak gurulnak
szerte a füvön,
mire az őszi reggel
rám köszön.
