Pataki Glica
Kristálycsengettyű (részlet)
A négy évszak között
a tél a legmisztikusabb, legvarázslatosabb. Ő egy olyan személyiség akinek
rengeteg arca van, és csak akkor mutatja meg ha nyomába eredsz. A jégvirágos,
fagyos nappalok nem tartoznak a szegény ember szép álmai közé.
Az óriás fehér kígyóként kúszó köd, a völgyek mélyén jön utánam fel a hegyekbe.
Kíváncsian leskelődik, nyomomba szegődik. A zöld fenyőfák tűlevelei tövébe
beköltözik a fehér puhaság, ott ringatja magát az ágakon. Az égbeszaladó,
karcsú fenyő ezt időnként megsokallja, és haragos zúgással kísérve, karjait
átmozgatja. A csillogó hópárnák halk huppanással a fa tövébe potyognak, s egyet
jajdulnak.
A reménykeltő tavaszba bele visszhangzik a kakukkhangja. Visszatérnek dalos madaraink
és a fák tetejére kiállva az ébredő nap felé fordulva, elődalolják a kikeletet
a kökénybokrok aljáról. A szőlősorok végén virágzik a mandulafa, szerelmi
mámortól megittasulva fogócskáznak a harkályok. Az erdei som ágain sárga
pamacsok születnek óráról órára. Hosszabbodnak a nappalok és lekerül az ember
hátáról a kabát.
A tél egészen más fényeket és színeket hoz magával. Nem könnyű feladat az ő
lelkét kiismerni, pontosan úgy viselkedik, mint egy flörtölő szépasszony, aki
tudatában van csábító erejének. Évekre volt szükségem mire kiismertem minden
trükkjét és hagytam magam elcsábulni. Beleszerettem a tél minden porcikájába. A
ködös reggelekbe, a szélzúgással kísért délelőttökbe a hóviharokkal
feldíszített délutánokba. A valódi megmagyarázható szépsége abban rejlik, hogy
különböző helyekre pakolja fehérségét, majd ad hozzá egy csipetnyi fényt és
csak annyi hangot küld a hegyek mögül, ami a bűbájoláshoz éppen kell.
Kíváncsian lesi a fejleményeket, hogy miként hatott rám, sikerült-e neki a
bennem szunnyadó vágyat felébreszteni. Fölragyog-e sötétbarna szemem tükre,
piros pír költözik-e arcomra és gyorsabban dobog-e a szívem itt belül a fekete
kabátom alatt?
