Ladányi Mihály
Tavaszi napló 
Meleg avarban heverve, 
hóvirágtól és 
könnytől csatakos arccal 
szavakat indítok zsenge fűszálakon, 
hogy utánad küldjem őket. 
Mert fogynak évszakaim, kedves, 
íme, koldulni járok 
paradicsomi almafádhoz… 
A nappalok már besároztak, 
szelíd háziállatként tollászkodom 
a gazdasági lét tócsáiban. 
A vágyaim már bemocskoltak, 
pénzt igértem a szerelemnek, 
és üvöltöztem, amikor meglopott. 
Már becsapott a szeretet is, 
zsebredugott kezében 
a filléres savanyúcukrot 
dohánytörmelék mászta be. 
Kést szorongatok a sötétben, 
az Isten 
nem mer a közelembe settengeni se.
Asszonyok állnak körül nemsoká feketében, 
egyik megszült, másik ligetbe vezetett, 
mérget tett poharamba a harmadik, 
a negyediktől lettem árva.
Nedves a szél, szerelemtől szaglik a föld, 
barkaág veri homlokom, 
s mintha tenger nyalt volna képen, 
sós lé csorog a számba.