Dsida Jenő - Szökevények a fák közt

Dsida Jenő

Szökevények a fák közt

(RÉVEDEZŐ UTÓPIA VERSBEN)

Úgy-e, kedveském, itt maradunk, e tájon, e zöldben,
          e fák közt, lepkevirág közt, lombkoronák közt,
          itt érik lassudan őszre nyarunk.
Nem megyünk vissza.
Itt maradunk.
Itt maradunk és jók maradunk, remete férfi és
          remete nője, szentek, az egymás két szeretője.
Lengeteg édes hangulatokkal járjuk az ordas
          rengeteget, és csiklandó fura fordulatokkal
          fogok regélni rengeteget. Mialatt odafent
          sugaras pihenésbe borul össze az őslombok
          pihegése s arcodon árnyuk zöld szine reszket,
kéklő szemedet karikára mereszted.
Festeni is fogok. Csodaszép lesz!
Mindenegyes képem csodakép lesz. Ha lehullott
          lepled a part porában s cuppan alattad a kék
          aranyos tó, angyalt pingálok, mint a régi Giotto,
tested mását a lelkem sugarában.
Kampós bottal, egyszerű pásztor, mászom a csúcsot
          s napkihúnyáskor - távoli hívásodra feleletül -
          megnyúlt árnyam a völgybe vetül.
Gondtalan évek. Mintha hajamba tűznél valami
          súlyos fényszóró virágot, úgy érzem az égen a holdvilágot.
Pislogó piros rőzsetűznél, végtelen erdőn, halk
          dalok közt, lassan lépkedő angyalok közt
          simulok hozzád a lágy mohára...

Zsongó gallyak közt, angyalok közt
készülünk a kedves halálra.