Dsida Jenő
Tél közepén
Csörren a cserfák
csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s
zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az
ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre
csillog,
Ropog a láb alatt.
Mint oszlop, mely a
természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst
száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma
fenségében
Az ég hatalmas
boltja,
S a tájra titkos
szürke fényét
A hold világa ontja.
Ó, fantasztikus, égi
festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint
megannyi
Kis gyertyaláng -
lobog,
Oltára fent a havas
orma
A büszke
szentegyháznak,
És zúgó dalt a
rengetegben
Viharok orgonáznak.
A szünetek közt néma
csend lesz,
Nem rezzen semmi
hang,
Egy szárnycsapás
sincs fent a légben,
Egy lépés sincs
alant...
De mégis!... Vagy
csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy
ordas
és meglapulva járkál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése