Csukás István
Ablakok hunyorognak a
homályba
Ablakok hunyorognak a
homályba,
e szelíd csillagok biztatnak, hogy
hazatérjek, a hó dereng, mint a
rejtett világítás, szinte zümmög a fény,
a felüljáró sötét üstökösként kanyarog
Óbuda felett, szikraként röpködnek
az autók a magasban, elnyeli őket
a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett,
fázósan összehúzódik a világ, noszogat,
hogy hazatérjek; római kövek, odvas
szájgödörből kiálló falmaradványok
kísértenek komoran: ha belecsorbul is
a fogunk, de mindent elrágunk! hallik
az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik,
a villamos sikolt helyettünk a sínen,
a busz hörög utolsót a megállóban,
vörös ütőérként lüktet a neon a falon,
majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int,
hogy hazatérjek; bajuszos kocsmaajtó hív,
villanykörte vet kétoldalt árnyékból
bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan,
a rád csukódó éjszakában erre az egérút,
mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak,
peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő,
kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok,
a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak,
észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél
bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben.
Virágbolt vizionál, mutat darabka nyarat,
szegfű, rózsa meztelenkedik az üveg mögött,
most már nincs messze, kilazít az együgyű
csoda nehéz álmomból, mert ugye,
álom volt az egész, néha boldog, néha
lidérces, káprázó szememből tükröződő,
rángatózó szívemből kimuzsikáló, homályos
sejtjeimben naponta elenyésző, naponta
feltámadó, bőrömre női ujjal firkálgató,
édes, keserű, édes, keserű, édes, keserű!
