Garai Gábor - A perc kevés

Garai Gábor

A perc kevés

Hiába oltottam beléd magam,
nem vagy enyém csak voltál. S lehetsz még,
akkor sem maradsz. Lázadó szavam
nem téged vádol, de minduntalan
belőled ront rám a reménytelenség.

Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely amint kiléptem
köréből, összezárul, s nem maradtam
nyomnak sem benne, kivetett egészen.

Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.

Mert társat lel a lélek és a lét, -
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le, két
testet végleg egy áramkörbe zárva?

Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az Egész
józanul is, és izzón és örökkön.

És e nélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen,
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.

Somlyó Zoltán - Száz tavasznak lángviharja

Somlyó Zoltán

Száz tavasznak lángviharja

Ó, mily áldottul boldog s dús a költő,
ha március van s tavaszt énekelhet.
A szélkakasra vígan nyelvet ölt ő,
mert pajkos, mint a gyermek, ő, a költő,
s ibolyaillat édenén legelget.

A télen át, mint félbolond keringélt,
mert vonzották a kályhák és a hölgyek.
Most hetykén keményíttetné az ingét,
amelyben annyit kószált és keringélt,
hogy jégkönnyeket hullattak a völgyek.

De sokat hitte, télen, éjjelente,
hogy meg nem éri új tavasz virágát,
s búslakodott a fekete levente
ökölbe fagyott kézzel éjjelente,
s ráncosra gyűrte árva, nőtlen ágyát.

Már sok tavaszi verset írt a tolla,
mert húsz esztendős egykor ő is volt ám!
Hevesen pörgött, akár a motolla,
szerelmes szíve írta, nem a tolla -
s a tavasz néven szólította: Zoltán...

És mindig volt egy nagy tavaszi nője,
egy gyermekarcú, teltcsípőjű démon,
akiért magát szótlan szíven lőjje,
egy lelketlen, de vágyva vágyott nője,
kinek ölébe lidérc ült meg téboly.

Mert szent zavartság volt benne az élet,
az volt erője, tele és tavassza!
A tébolyokból új tébolyba tévedt...
De kijózanította már az élet:
hideg szemekkel néz az új tavaszba.

Az ibolyát, ha majd elébe hozzák,
szomorú kézzel pénzzel kell fizetni!
S a nőt is, ferde életének rosszát
a röpke szelek, ha elébe hozzák...
A tavasz ingyen nem szokott izenni!

Csak annyi lesz, hogy a télikabátját
ledobja majd s felöltőt vesz magára.
S az ucca szélin, ha suhanni látják,
majd összébbhúzza mellén a kabátját
az új tavasznak fullasztó sugára.

És míg tavaszt fütyülnek majd a gallyak,
ő elbú harminchét esztendejével:
mozgó világa sok-sok régi jajnak;
s amerre jár, zörögnek majd a gallyak
s ő fennakad majd köztük a fejével...

Pedig még száz tavasznak lángviharja
rejtőzködik szívében eltemetve!
De megcsalódott már és nem akarja,
hogy új villámot gyujtson önviharja:
és újra égni: elfogyott a kedve!

Pilinszky János - A szerelem ...

Pilinszky János

A szerelem ... 

A szerelem ott kezdődik, mikor a belső figyelem egyszerre folyamatossá válik, s intenzitásában szinte az elviselhetetlenségig fokozódik.

Egyszer csak beleszeretünk egy arcba, egy lénybe, és akkor tulajdonképpen kialszik bennünk az a valami, amit filozófiának mernék nevezni, vagyis többé nem teszem föl azt a kérdést: miért létezik? A szerelemben egyszerre egy lény megfoghatatlan módon annyira evidenssé válik létezésével, hogy nem kérdezzük többé: miért is létezik?

A szerelem melege rokon a nap erejével. A nap a legnagyobb tűzforrásunk, de életadó szerepéhez hozzátartozik a tőlünk való távolsága is. Hasonlóképp a valódi szerelem: egyszerre legfőbb tűz, leghőbb izzás, de ugyanakkor a lélek soha nem szűnő, véghetetlenül gyengéd tartózkodása is.

Lesznai Anna - Egyszerű dal

Lesznai Anna

Egyszerű dal

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hüvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

Fekete István - Az erdő ébredése

Fekete István

Az erdő ébredése

(részlet)

 

Amikor még Február fagyos csizmái kopognak a hegyeken, s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek, lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar, és a mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre, hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.

Mert ilyenkor már van valami a levegőben, amitől elcsendesedik a fák orgonája, figyelve kihúzzák magukat az öreg bükkök, és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről, hogy már alig férnek a bőrükbe.
Esténként puha köd leng a patakok ágya felett, különös vajúdó párát lehel föld, amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsőjükben, és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.

S ha felsüt a nap, nyújtózkodik az erdő. A fák korhadt ágakat dobnak le magukról, az utak kezdenek felszáradni, a szél a téli sziszegés helyett lágyabb suhogással fésüli az erdőt, s egy reggelen a bokrok alatt kinyitja ezer, fehér csillagszemét a hóvirág.

Hideg van még ilyenkor, s a hidegnek nincs más színe, csak a fehér. Utána jön a sárga, a kék, a lila, a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában a pipacs égőpiros lángolása. De ez messze van még. Az erdő, a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt ,sem illatot adni.

De nem is kell. A természet éledése lassú és lágy, mint a simogató anyai kéz. Nem melegedik fel egyszerre, mert ez elpusztítana mindent, hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést, az állatok magukon a téli bundát, és tehetnek molyzsákba, mint az emberek.

Rendre, rendre: sorjában.
A fehér szín után jön a sárga, a hóvirág után a déli domboldalakon, mintha maga a kén virágzott volna ki, szinte nevetnek a sombokrok sárga csokrai, alattuk pedig a tavaszi kankalin majdnem ugyanolyan színű kis virágai.
És ha felsüt a nap, az öregerdő mélyén, mintha a tavasz orgonája szólalna meg, búgni kezd az első vándor, távoli tájak fészekrakó üzenetét hirdetve: búgni kezd a vadgalamb.

…

Várnai Zseni - Virágos ág ...

Várnai Zseni
Virágos ág...

Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.
Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.
S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.
Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

Márai Sándor - Zöld áradás

Márai Sándor

A zöld áradás

“Két hét alatt kiáradt a városban a lomb. A zöld áradás mindent elönt, elsodor. Mintha valamilyen ismeretlen Duna kiáradt volna. Vastag, fodros hullámokban hömpölyög, az úttest két partján, oly bőséggel és túlzással, mely a veszély érzetét kelti.
Az áradásban férfiak és nők úsznak, anyák és gyermekek, aggok és fiatal párok, egymás kezét fogva, a veszély önkívületében, csillogó szemekkel, sikolyokkal, melyek megakadnak és elhalnak a torokban. A madarak vijjognak e boldog túlzás fölött, éhesen és szakszerűen.
A zöld áradás minden tavasszal elsodorja mindazt, ami életemben ház volt, kerítés, biztonság. Néhány héten át teknők és házfedelek között úszom, otthontalanul, elsodrottan, egy általános kalandban, amely harsog, mint a Mississippi, és veszedelmes, mint az élet.”

(A négy évszak)

Rónay György - Tavaszi leltár

Rónay György

Tavaszi leltár

Átváltozás
Az ágak közt már pintyek csattogása.
A fenyők fölött kék tavaszi fátyol.
Készül a világ az átváltozásra.
Most teremti magát teljesebbé magából.

*

Hideg tavasz
Itt lakott a színésznő. Ilyenkor már virágzott
ablakában egy-egy muskátli. Most a függönyök
behúzva. Hideg szél süvít a ház fölött,
s dideregnek a kertben a mandulavirágok.

*

Kora tavasz
Rügy nem pattan még. Nem mozdul a szél sem.
A föld megnyílt vemhének gőze száll csak,
s a fák kék lelke ködlik, ahogy állnak
megrendülten az újjászületésben.

*

Az erdő hangjai
Tar ágak közt koratavaszi fény ragyog.
Cinke szólt az imént, de már elhallgatott,
s most csak kis percenések az erdő hangjai.
Kipattan pár rügy is, de azt nem hallani.

*

Rügyek
Amikor utoljára jártam itt, a kopár
fák alatt néhol még hófolt fehérlett.
Most nap süt, tavaszt pittyeg a madár,
s lengnek parányi zöld zászlói a reménynek.

*

Rügyező galagonya
Ahogy fordult az ösvény és ritkultak a fák,
fölbukkant hirtelen halványzöld csipkeruhában:
riadtan rám mosolygott - nimfa volt, vagy najád -
s zöld kendőjét sokáig lengette még utánam.

*

Gyümölcsfavirágzás
Hogy birtok ennyi virágot, hogy birtok ennyi
szépséget, szilvafák, cseresznyefák?
Ötvenöt éve nézem ezt a csodát,
de holtig se fogok vele betelni.

*

Leltár
A virágokat és a madarakat is,
s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz:
de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem:
a csöndet körülöttem s a kék eget felettem.

*

Alkony
Szétnézek életem alkonyodó mezőjén.
Lassan leáldozik fáim fölött a nap.
De lombot is fakaszt e kései verőfény,
s nyaram se lesz talán a múlt nyárnál fukarabb.

*

Hegyi szél
Átsüt a lombtalan fákon az alkonyat,
és fölragyognak a sziklák fehéren.
Egy felhő száll, tétova gondolat,
s oszlik a varjak gyásza a guggerhegyi szélben.

Csokonai Vitéz Mihály - A mező

Csokonai Vitéz Mihály

A mező

Ez áldott környéknek termékeny kebele
  Hány javával van a természetnek tele.
Sőt, ami egy kedves tárgya a nézőnek,
  Hány ékességei vagynak e mezőnek.
E gyönggyel kirakott mezőn estve, reggel
  A madárkák zengő koncertje seregel,
E pázsitot, melly zőld köntösét őltözi,
  Egy folyóvíz nyájas habjával öntözi.
Amott egy lejtős hegy, valamint a deli
  Cédrus, magoss fejét az égig emeli.
Ebben van az arany, a fösvény bálványa,
  Mellyet a természet mély tömlöcbe hánya.
Másutt, a forrásnál, egy mohos kőszálnak
  Töviben a játszó báránykák ugrálnak.
A juhász köztök áll s hangos furulyáját
  Elővévén, fújja keserves nótáját.
Itt van a szántó is s mély barázdát forgat,
  Amellynek hantjára örömkönnyet csorgat.
E gyors szántóvető főldének mellette
  Egy gazda virágzó kertjét építette,
Mellyben minden táblát a kertésznek keze
  Zőld bársony hantokkal körűl megprémeze.
Hol a laurusok, a hérósi főnek
  Ékes címerei, mosolyogva nőnek.
Északról sok renddel merész cserfák állnak
  S a gyakran kiütő szél ellen strázsálnak.
És ha észak mérges szelei omolnak,
  Ellenek kiállván, tüzesenn harcolnak.
Valóban egy titkos, de hatalmas kéznek
  Remek munkáira itt szemeim néznek.

Kaffka Margit - Találkozás

Kaffka Margit

Találkozás

Az asszony víg, dalos volt, - kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
- Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, -
Én így nem ismerem!

Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
Leült mellé és súgva magyarázta,
Hogy "mi a szerelem?"
Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
- Igy sose bánt velem!

Nemrég, - szerelmük végső idejébe, -
Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
Magányos estvelen, - - -
Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, -
Akartak még, - s már nem tudtak egymásra
Rámosolyogni sem.

Dsida Jenő - Vers egy ághoz

Dsida Jenő

Vers egy ághoz

Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, - bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy, -
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
ugyis elröppen, tudod eleve.

Te légy derüs példám, ha vakmerő
varjú telepszik rám és egyre fent ül,
míg szörnyü súlya földre teperő:

tudjam, hogy mégis elszáll s terhe mentül
alább nyomott, annál több az erő,
mellyel alázott ágam visszalendül.

Bella István - Madár repül a föld felett

Bella István

Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,

arcát, szelíd árnyát elejti.

Ez a madár a képzelet,

aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,

mondhatom, Klára nincsen, elszállt,

a nálam tisztább végtelen

gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,

milyen, milyen furcsa madár az,

ki így száll, ilyen fényteli

napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,

mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?

Lélek? Képzet? Te belehalsz,

s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt

rezdül tovább, és egyre mélyebb

köröket ír, már gondolat,

hasonlít már a szívveréshez.

Szomorúfűz - Fagyos télutó (február)

Szomorúfűz

Fagyos télutó (február)

https://www.youtube.com/watch?v=a-5NSoyrLPI

Köd ül a tájon,

Fájó, szürke pillanatok

Pára közt a napsugár nem tör át.

Tócsákból hörpint a szél

Nem maradt más csak a távolság:

A tavasz még messze van

*

A január kemény hideget, havat hozott.

A zúzmarás, fagyos reggelekkel a köd is ránk telepszik.

Jégbe dermedt a pára, fagyott,

jegesen áll a hó az ereszeken, az utakon, az örökzöldeken.

Szürke, szomorú a világ.

A bokrok, a fák kopasz ágai csörögnek a szélben,

deresen bóbiskolnak.

A kis madarak dideregve gubbasztanak.

Napfényt alig látni.

Időnként ugyan felsejlik a távolban,

majd újra homály borul fölénk.

Bár a nappalok már hosszabbra lépnek,

de a csillagok és a Hold csípősen,

sápadtan bújik ki a téli égbolton.

Az éjszakák nehezen nyílnak meg, hisz ismét ködös,

dermedt a virradat.

Az emberek, az állatok, a természet enyhülésért eseng

 (imádkozik) és reménykedve várja az új kikeletet. 

Aranyosi Ervin - Támad a szél; - Hóvirág, hóvirág

Aranyosi Ervin

Támad a szél

Támad a szél, – harcban a nagy világgal.
Szél tábornok birokra kelt a fákkal.
Süvítve-zúgva jobbra-balra nyargal,
szaggatja őket, nem múló haraggal.
Nagy szürke felhők, szomorú szemmel nézik,
miközben szívük a fákkal együtt vérzik.
Könnyük csorog, áztatva most a földet,
fekete utcák, sötéten tündökölnek.

*

Hóvirág, hóvirág…

Hóvirág, hóvirág, tavaszt hozó szépség,
engedd, üzeneted az emberek értsék!
Mindegyik zord télre, tavasz hoz lezárást,
kikelet virága, könnyítsd meg a várást!
Hogy a nehézséghez legyen kis türelmünk,
hogy a világunkba színeket keverjünk,
gazdagítsa szívünk madarak trillája,
emelje fel lelkünk szeretet és hála!
Hóvirág, hóvirág, üdvözöllek téged!
Tanuljon példádból a reményt vesztett lélek!
Higgyen a jövőben, higgyen a holnapban,
örüljön a létnek, minden pillanatban!

Maczkó Edit - Hantalan kiáltás

Maczkó Edit

Hangtalan kiáltás

valaki gondol rám ma éjjel
valaki rólam álmodik
befelé fojtott könnyel
csak értem imádkozik

valaki mért szenvedi épp úgy
az elátkozott vágyat
mint, ahogy felsértette szívem
a végtelen fohász utánad

valaki holnap is elsírja
hiába titkolt álmát
a könnyek somfordán elrejtik
egy élet elhazudott kínját

én is elmondom imámat
de hiába jön az áldás
keserű méz már mit sem ér
csak hangtalan kiáltás