Nagy Horváth Ilona
Mi fennakadt
Rám zárult világnyi
ajtókon át
próbállak hallani,
akár csendjeid
kivehetetlen üzenetét,
mellém szórt
mozdulataid titkos neszeit keresem
szavakra tört
mondataid közt,
valami jelet, mi
fennakadt a foltosra száradt piros szöveten,
s ott lóg részvétlen
a fáradtra szürkült szálakon,
hogy időm
visszaszámolhassam,
melyik érintéstől,
melyik szótól fogva lettem idegen,
csak míg az ősz
végigcsorog a reggelt gyászoló ablak félvak üvegén,
megállítanálak magamban,
hogy köréd
gyűlhessenek újra nagy szemű gondolataim,
csak míg képzelem,
hogy most elég,
hogy most érted,
ezekkel a fénytelen
szókkal nem tudom kimondani,
mit jelent ez a
mellém szegődött
szakadt szélű csend,
hogy mindenűvé
vonszollak magammal,
s ha szépet látok,
visszanézek,
pont ilyen,
miközben észrevétlen
oldódom,
hisz elfordulsz, s
már álmomban sem értesz,
gomolygok,
otthontalan tarka semmi
a semmiben.
Magamra zártam a
világ megannyi
nyikorgó ajtaját,
ölemben a réseken
beszórt rideg tükörcserép,
vérem veszi, megadón
tűröm,
azt mondod, nem
akartál bántani,
és én fáradt vagyok.
Talán nem is hiszem.
Millió szemén ott a
másom,
élein, ahogyan most
te látsz,
s ahogy nem akartam
látszani:
dróton csüngő letűnt
selymű,
fakóra szakadt semmi
lét,
otthontalan tarka
rongyok
szennyesre élt foltos
tükre,
amilyen nem akartam
lenni még.
Próbállak hallani,
akár csendjeid
kivehetetlen üzenetét,
mellém szórt egykori
mozdulatok titkos neszeit keresem
szavakra tört
mondataid közt,
valami jelet, mi
fennakadt a foltosra száradt piros szöveten,
s ott lóg részvétlen
a fáradtra szürkült szálakon,
hogy időm
visszaszámolhassam,
melyik érintéstől,
melyik szótól fogva lettem idegen,
honnantól nem érted,
ezekkel a fakó
szókkal nem tudtam kimondani,
egyetlen gondolat se
volt már nélküled
idebenn.
