Nagy Horváth Ilona - Mi fennakadt

Nagy Horváth Ilona

Mi fennakadt

Rám zárult világnyi ajtókon át

próbállak hallani,

akár csendjeid kivehetetlen üzenetét,

mellém szórt mozdulataid titkos neszeit keresem

szavakra tört mondataid közt,

valami jelet, mi fennakadt a foltosra száradt piros szöveten,

s ott lóg részvétlen a fáradtra szürkült szálakon,

hogy időm visszaszámolhassam,

melyik érintéstől, melyik szótól fogva lettem idegen,

csak míg az ősz végigcsorog a reggelt gyászoló ablak félvak üvegén,

megállítanálak magamban,

hogy köréd gyűlhessenek újra nagy szemű gondolataim,

csak míg képzelem, hogy most elég,

hogy most érted,

ezekkel a fénytelen szókkal nem tudom kimondani,

mit jelent ez a mellém szegődött

szakadt szélű csend,

hogy mindenűvé vonszollak magammal,

s ha szépet látok, visszanézek,

pont ilyen,

miközben észrevétlen oldódom,

hisz elfordulsz, s már álmomban sem értesz,

gomolygok, otthontalan tarka semmi

a semmiben.

Magamra zártam a világ megannyi

nyikorgó ajtaját,

ölemben a réseken beszórt rideg tükörcserép,

vérem veszi, megadón tűröm,

azt mondod, nem akartál bántani,

és én fáradt vagyok.

Talán nem is hiszem.

Millió szemén ott a másom,

élein, ahogyan most te látsz,

s ahogy nem akartam látszani:

dróton csüngő letűnt selymű,

fakóra szakadt semmi lét,

otthontalan tarka rongyok

szennyesre élt foltos tükre,

amilyen nem akartam lenni még.

Próbállak hallani,

akár csendjeid kivehetetlen üzenetét,

mellém szórt egykori mozdulatok titkos neszeit keresem

szavakra tört mondataid közt,

valami jelet, mi fennakadt a foltosra száradt piros szöveten,

s ott lóg részvétlen a fáradtra szürkült szálakon,

hogy időm visszaszámolhassam,

melyik érintéstől, melyik szótól fogva lettem idegen,

honnantól nem érted,

ezekkel a fakó szókkal nem tudtam kimondani,

egyetlen gondolat se volt már nélküled

idebenn.