Január
(részlet)
Más ilyenkor a hajnal, a nappal, az est és az éjszaka.
Nehezen jön fel a nap. Álmosan. Hunyorog az éghatáron – talán ásít is –, és
megkezdi útját bágyadtan, álmosan, közönyösen, mintha robotba járna. Talán ha
rábíznák: felénk se nézne, mert – és ebben igaza van – mit nézzen rajtunk? Mi
van itt látnivaló?
Olyan a föld itt errefelénk, mint az üres kert, melyben nincs más, csak káposztatorzsa, erőszakos kórószár és ijedt ribizlibokor, mely vessző karjaival úgy suttyogat a szélben, mintha sohase dongtak volna körülötte méhek, és aljukban sose kéklett volna ibolya.
Unatkozik hát az öreg nap, és valósággal ácsorog. Délfelé egy-két melegebb pillantást vet a bokrok alatt kapargáló foglyokra, barázdába lapult nyulacskára, de aztán csak elfordul nyugat felé, és párás lesz egyszerre a patakok völgye, hol vadkacsák bukdácsolnak, Isten tudja, mire halászva a jeges vízben, melyben még a homokszemet is meg lehet olvasni.
Délután egyszerre megváltozik napuram magatartása. Mintha valami sürgős dolog jutott volna eszébe: nekiindul a nyugati égnek. Egy kis fényt ken a kószáló felhőkre, hogy világítsanak, ha éppen kedvük tartja, aztán alámerül, vörös képével kajánul vigyorogva, mintha azt mondaná a holdnak, mely ekkor tűnik fel gyatra lámpájával:
- Szórakozzék, kolléga úr! Magának úgyis nagy ambíciói vannak.
De ekkor már este van. Didergő, téli este, melyben fázik az egész téli világ. Fáznak az erdők, a mezők, a vadak, a patak, az utak, és fázik Kalányos Jóska is, kétágú, nadrághoz címzett ruhadarabjában, mert most trappol éppen hazafelé az öreg fejszével, melynek egészségügyi sétája mára véget ért. Úgy Jóska, mint az öreg szerszám jó színben vannak, és cigánybőr ide, cigánybőr oda, Jóska orra olyan pirókot fogott, hogy majd elrepül.
Fázik a hold, hunyorognak a csillagok, és valószínű, hadonásznak fényes karjaikkal, csak hát azt nem lehet innét alulról látni.
Fáznak a verebek a szalmakazlak oldalában, zsúptetők zugaiban és csendes szénapajtákban, melyeknek résein beszivárog a holdsugár, és megvonalazza a jószagú szénát, mely zizegve suttog ilyenkor, és millió karjával magához szorítja a meleget, melyet még a nyár ragyogásában tett el ínséges napokra.
Olyan a föld itt errefelénk, mint az üres kert, melyben nincs más, csak káposztatorzsa, erőszakos kórószár és ijedt ribizlibokor, mely vessző karjaival úgy suttyogat a szélben, mintha sohase dongtak volna körülötte méhek, és aljukban sose kéklett volna ibolya.
Unatkozik hát az öreg nap, és valósággal ácsorog. Délfelé egy-két melegebb pillantást vet a bokrok alatt kapargáló foglyokra, barázdába lapult nyulacskára, de aztán csak elfordul nyugat felé, és párás lesz egyszerre a patakok völgye, hol vadkacsák bukdácsolnak, Isten tudja, mire halászva a jeges vízben, melyben még a homokszemet is meg lehet olvasni.
Délután egyszerre megváltozik napuram magatartása. Mintha valami sürgős dolog jutott volna eszébe: nekiindul a nyugati égnek. Egy kis fényt ken a kószáló felhőkre, hogy világítsanak, ha éppen kedvük tartja, aztán alámerül, vörös képével kajánul vigyorogva, mintha azt mondaná a holdnak, mely ekkor tűnik fel gyatra lámpájával:
- Szórakozzék, kolléga úr! Magának úgyis nagy ambíciói vannak.
De ekkor már este van. Didergő, téli este, melyben fázik az egész téli világ. Fáznak az erdők, a mezők, a vadak, a patak, az utak, és fázik Kalányos Jóska is, kétágú, nadrághoz címzett ruhadarabjában, mert most trappol éppen hazafelé az öreg fejszével, melynek egészségügyi sétája mára véget ért. Úgy Jóska, mint az öreg szerszám jó színben vannak, és cigánybőr ide, cigánybőr oda, Jóska orra olyan pirókot fogott, hogy majd elrepül.
Fázik a hold, hunyorognak a csillagok, és valószínű, hadonásznak fényes karjaikkal, csak hát azt nem lehet innét alulról látni.
Fáznak a verebek a szalmakazlak oldalában, zsúptetők zugaiban és csendes szénapajtákban, melyeknek résein beszivárog a holdsugár, és megvonalazza a jószagú szénát, mely zizegve suttog ilyenkor, és millió karjával magához szorítja a meleget, melyet még a nyár ragyogásában tett el ínséges napokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése