Hollósy Tóth Klára - József Attilához

Hollósy Tóth Klára

József Attilához

Arcodról régen lemállt a gond,

csak emléked szikrázik fehéren,

gyilkoltad soha felmentve magadat,

kuporogtál Isten szent ege alatt.

te szerelemre, Rendre örökre étlen.

„ Te magad emésztő,” szenvedő alak,

ki kerested folyton az igazat,

tudtad, csak szegény jut pokolra,

léte taposó malmát hajtja,

s nem viszi előre más, csak az akarat.

Tudtad, hogy a tőkésé a haszon,

ki folyton dőzsöl, neki az kijár,

a szegény semmin él, ő lazacon,

dúskál a jóban, nem padlót sikál,

nem magát hajtja, hanem a másikát.

Nem mardossa semmiféle bánat,

akkor sem, ha gaztette kiderül,

magával törődik, senki mással,

egyedül csak saját magával,

s a szegénynek még halni sem sikerül.

Tudtad, ki szeret, párra nem találhat,

kiszolgáltatott, mint ketrecbe zárt állat,

fájdalmát a semmibe kiáltja,

de bárhogy is sikoltja, cifrázza,

a végén úgyis megöli a bánat.

Egyetlen életed, mért nem vigyáztad,

önkezeddel mondd, mért dobtad el?

nem szidlak, nem,” szívedre ne vedd!”

de mért nem szedted össze magadat?

nézd, most egy egész nemzet sirat,

„ Mit is tehettem volna?” – kérdezed.

Ránk hagytad, ránk, őrjítő titkodat,

szavad érctorkú trombiták szava,

átremeg az emberszíveken,

jobbat akarva folyton, szüntelen,

hátha ledől újra Jerikó fala!

Aki szenved, az beteg, odavan,

magába fordul, nem csinál ricsajt,

muszáj az életet valahogy kibírni,

nem lehet előle menekülni,

de minek is, úgyis csak pillanat.

Egyik ember sehogy, a másik vígan él,

az egyik robotol, a másik meg henyél,

és mindkettő egyforma földi lény!

Jól tudtad, hogy átlátszó a lét,

hazugság a világ, fondorlat,

végezhet az ember teológiát,

meg sem közelíti az isteni logikát,

a sok hazug közt elvész az igaz.

Te tudtad, ha közös az akarat,

az egyik ember a másikra hat,

s ha vezet a józan tudat,

ki jót akar és azt is mutat,

nem épít soha légvárakat.

Mi járjuk még, járjuk e földi pályát,

tanuljuk a móres tudományát,

sötétben tapogatunk, mint a vak.

Az igaznak, soha nincs bocsánat,

az okok bár üvöltve kiabálnak,

nem látják a vakok, de mondják: lázítanak.

Pedig kellenek a megváltó szavak,

az erődítmény, a sziklaalap,

tartópillérei a jövőnek,

 mint a mag, a földben megbújt élet!

Attilám! Folytatnám, de unnád,

annyit háborgatunk, te szegény halott,

a csipkebokor még leheli parancsát,

felveri a csendben gubbasztó éjszakát,

elárvul a világ, ha tiszta fény nem ragyog.

Ez az új haza annyira mostoha,

lenni, vagy nem lenni, az ember joga,

hullhat, borulhat a rend megalázva,

de az ember igaz szomjúsága,

nem csillapulhat, nem múlhat el soha!