Szuhanics Albert - Hagyd a bárányfelhőt!

Szuhanics Albert

Hagyd a bárányfelhőt!

Hagyd a bárányfelhőt
szállani könnyedén
a napfényes égnek
lágyan szellős egén!
Ne vágyjál utána,
útját ne kívánjad,
mert annak a vége
könnyzápor és bánat!

Amikor vonulnak
fenséges fehéren
déli szél nyájaként
magasan az égen,
talán arra gondolsz
"jobb lenne minékünk
ha így terelnének,
nem kellene félnünk"!

Tétován sodorván,
haladnánk mi furcsán,
a széljárás által
nem gondolván rosszra,
"farkas jő orozva...",
mennénk a nagy nyájjal
víg, bégető szájjal...

De van ami mindig
önkontrollra indít...,
egy belső akarat!
S nem tetszik az irány,
merre a nyáj halad,
fekete ordasok
tömegének szalad...!

Terelhetnek minket,
pásztorok, mint felhőt,
de az ember felnőtt,
s nem hisz a látszatnak...
Én sem dőlhetek be.
ordas alázatnak...!

Ha hagyjuk magunkat,
szabják ki utunkat,
reptetés a vége.
Ím nézzünk a égre,
ott sincs mindig béke!
Néha azért mégis,
háborog az ég is...!

Fekete fellegek,
rettenetes testtel,
villámok cikáznak,
hatalmas sereggel.
Ott végezik akik
áldozatok lesznek,
könnyűik erednek
esőcseppek esnek!

Mi is így járhatunk
ma széllel szállhatunk,
de holnap már leszünk
bársony-feketében
áldozati bárány,
uraink nevében...
Sírás lesz a vége!

Öntözzük a földet,
hatalmas könnyekkel,
szürke ábrázattal,
vérvörös szemekkel...
Elérhet a végzet,
éjjel, délben, reggel,
járhat így az ember...
Ha vigyázunk, mégse!

Mert ha nem ezt tesszük,
szállván a szelekkel,
könnyed lebegéssel,
közömbös szemekkel.
Mi derűsnek látszik,
tisztának, fehérnek,
feketévé válik,
s gátat vet reménynek!

Szabadságból börtön,
békességből viszály,
dörög és háborog,
nagy zivatart csinál
a békés világból
és kékazúr légből.
Villám csap a földre,
a fekete égből!

Hagyd a bárányfelhőt
szállani könnyedén,
a napfényes égnek,
lágyan szellős egén!
Ne vágyjál utána,
útját ne kívánjad,
mert annak a vége
könnyzápor és bánat.