Millei Lajos - Forgószél

Millei Lajos

Forgószél

Előttem az úton forgószél támad,
Játszva visz levelet, s egy-egy apró ágat.
Bővíti sugarát, hízik a tölcsére,
Porszemcsék rakódnak pörgő kötényére.
Középen a kráter nyugodtnak látszik,
Benne a zárt fény a széllel vitázik.
Szeretné, ha a forgás kissé lelassulna,
Ha e szürke, vert por világosabb volna.
De a makacs vihar, ereje teljében,
Hahotázva sürög, bízva erejében.
Az ember is ilyen harminc éves korban,
Nagyra törő álmát nem tartja akolban.
Képzelet és tett: egymás után állnak,
S jóformán egyszerre indulnak világnak.
Ha nehéz egy-egy jó terv, megtoldja erővel,
Bővelkedik benne, bírja még tüdővel.
Hiszi, hogy az élet szül majd új életet,
Fellángoló vágyat, módos reményeket.
Ám a múló élet, ahogy a forgószél,
Csak röpke pillanat, folyvást szűkülő tér.
Mert láttam már én is vad vihart múlni,
Bősz üvöltéseket sóhajjá csitulni,
Hol a bánatba fúló, ráncos-képű szándék
Már rég nem lehetőség, már rég nem ajándék.
Hol sírva hantolnak minden új tervet,
Mely célba ért érzést sohasem ismerhet.
Mert szellővé fakul egyszer a szélvihar,
Elszárad éltünk is, mint az őszi avar.
Majd fáradt búval bámul múltja mögé,
S gyűjti az emléket bölcsen maga köré.