Szilágyi Domokos
Őszirózsák
Tegnap még szégyenlős
növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak
az alig-hamvas
szilvák, barackok,
riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák
alig sejtették
szőkeségük élet-adó
hatalmát,
a napok tüzes-arany
csöndjébe
bele-belecsattant egy
zápor,
a mezőn lesunyt
füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik
zugában,
orgonabokrok
szoknyája alatt
fölfedeztem néhány
lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor
tetten értem őket,
hogy szirmaikon
cipelik már az őszt,
hisz jóformán még
nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak
makacsul,
és benne volt e
hallgatásban,
hogy maholnap a
faleveleken
dérré kegyetlenedik a
harmat,
hogy a sarkon
hancúrozó kölykök kezében
labda helyett
ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek
lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos
arcokat
piros-vidámra
csipkedi a reggel;
a sétatéren
fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a
pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok
verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a
méz sugarak
s
érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a
szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked
adni a virágokat.
De aztán csak ez a
vers maradt.
Mert mire hozzád
érnek:
elhervadnak a remegő
őszirózsák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése