Nagy Horváth Ilona - Lélegzet

Nagy Horváth Ilona

Lélegzet

Emléket, időt, kezet tördelek,
esetlen a számon a szó is,
felborított pohár minden megindult
gondolat,
míg árnyékod kutatom az ajtón innen,
magambahallgatok:
létezem,
mindenütt te vagy.
S a kabát alá osont hűvös
reggel, ha megszólal végre a hangodon,
tenyerére vesz a  vérkörnyi idő,
akár ha álmodom,
lélegezlek dübörgő vággyal,
és szelíden mint köréd gyűlt,
távoli szívdobbanásaim motoznak,
s érintik lengén,
míg alszol, félve a bőrödet,
s csak én tudom, mennyi voltam,
míg vártalak az ajtót lesve,
milyen árva voltam
nélküled.
Milyen semmi,
eltévesztett szöveg,
meg nem indult, bátortalan
mozdulat,
szégyenlős, erőtlen eszme,
észrevétlen,
ahogyan loppal nézni szoktalak,
ha dolgod után sietsz,
ha dobolsz az asztalon
vagy más felé fordulsz figyelmesen,
s a rőtaranyba szaladt pillák sátra alatt
nyárkékbe vonod
megkopott világom
szürkébe hajló rendetlen,
fakó tereit, s nem tudhatod,
milyen kétségbeesve kereslek,
miközben csókolsz,
- szíved fürkészve, 
s ha nem vagy itt.
Otthonmeleg szoba csendjéből
idézlek, felborított pohár minden
meglódult gondolat,
félelem ásít, olyan bizonytalanul
gomolyog most az idő,
emléket, kezet tördelek,
de a reggel majd más lesz,
várlak.
A reggel csak te vagy.