Szakáli Anna - Végső csendben

Szakáli Anna

Végső csendben

Békesség csendje ül szívemre,
mintha minden semmi volna,
mintha minden néma volna, és ebben a némaságban erőtlenül, a kietlen pusztaságban elfeledve, a keresztre kifeszítve, magam vagyok, egyedül.

Volt valaha más is velem,
gondtalanul a jólétben,
többen voltunk a hajóban,
s ígértétek, jóban, rosszban…
És most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Imádságos révületben
kakas törte meg a csendet,
nem is egyet, hármat szólott,
s Márkus füle csak lehullott.
Tagadás csendje ül szívemre,
és most elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Atyám is magamra hagyott,
tudtam, egyedül maradok,
de azt nem, hogy jobban fáj,
mint az elmúlás, a halál.
És most elfeledve,
a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.

Rezdül a föld, dörren az ég,
sötét felhőt villám tép szét,
homokot felkap és vág a szél,
minden más hallgatva vár.
A halálos végső csendben, erőtlenül,
elfeledve, a keresztre kifeszítve,
magam vagyok, egyedül.