Szakáli Anna - Fohász, születés előtt

Szakáli Anna

Fohász, születés előtt

Parányi mocorgó létem
lebbenő hófehér fátyol...

Még sötét van, meleg e test,
bölcső, mely táplál, ápol.
Végigélni a fejlődést
küzdelmes, veszélyes út.
Dobogó lüktetés létem,
áradó forrás, csodakút,
mely csírájából én lettem,
aki jött, fény honából,
kicsi ember, élő magzat,
- mocorgó jel a holnapnak -
testemben új, parányi mag
rejtezik, mert a körforgás
örök, szüntelen létezik...

Én, a baba! Élet vagyok,
kit ringatnak angyalrajok.
Pereg a régi, érett szem,
de mindig új terem, mindig
lesz, ki szeretetet áhít,
gyöngéd érzelem gyümölcse
sejtek halmazává válik;
az ige újra testté lesz,
érző lélek lakik benne,
kapott arcom tiszta tükör,
mintha Isten mása lenne...

És eljön a nap. Mélység,
titkos sötétség nem rejt...
Vajon milyen lesz ott lent?
Mit rejteget az ismeretlen?
Kérlek, legyen az otthonom
béke sziget, szent nyugalom.
A lét tomboló zajában
olyan hely, hova nem hatol
vak gyűlölet, nincs bántás,
türelem lesz és áldás...

Legyen úgy, hogy a földi lét
- kikhez küldött a jó szándék -
hozza meg a várt reményt!
Tartson erősen az a kéz,
mely oltalmaz, ha jön a vész.
Köszönöm, teremtő Isten
az édesanyát, édesapát!

Indulok. Hív a fény,
már várnak odaát...