Válóczy Szilvia - Te és én; - Egyikünk sír

Válóczy Szilvia

Te és én

A nélküled nem,
csak a veled idő az,
mely boldoggá tesz,
melletted élt,
meghitt napokat,
mikor újra hallom
hangodat.
Ne félj...
Nem jő több éj,
mi fakón ölel körbe,
s nem lesz több érzés
reszketve.
Csak mi leszünk,
az árnyék és fény
egybevetve,
amikor a hold siet
napot követve
együtt, egyért,
te és én.

*

Egyikünk sír

Egyikünk sír
a másikunk nevet,
de Isten
mindkettőnk felett
őrzi az eget,
és őrzi az elmúlt,
hátra hagyott
szerelmeket.
Egyet a parton,
egyet az úton,
egyet az emberek között,
hol a zaj helyére
mégis nyugalom szökött.
Egyikünk sír
a másikunk nevet,
mégis mindkettőnk
hordja a terhet,
mert az Isten hittel szeret,
nálunk hagyva
az apróra tört
emlékeket.

Káli László - A Boldogság Kapuja ...

Káli László

A Boldogság Kapuja...

A Boldogság Kapuja résnyit engedett egykor Neked.
Csak épphogy beláss. És Te szerettél, amikor még
áldott szerelemben éltél, és szerettél, amikor már semmi
nem maradt, amit még egyáltalán érdemes lenne szeretni.

Volt, hogy elképzeltelek. Elképzeltem csupasz testedet.
Képzetemhez társul csókod szegődött egyszer. Emlékszel?
Te is kaput nyitottál aznap. És aztán hirtelen becsaptad
magad előtt a rám emelt sós levű Boldogság Poharat.

Előző nap még szerettél. Valamint másnap. S nem másnak
hitted, mint ami volt. Szerelmet temetni. Hiszen az is volt.
Holt. Mely élőbb az élőnél, holtában is. S nem tudtál átlépni
árnyakon, szellemeken. Már nem tudtál akkor átélni.

Egyszer elképzeltem a Boldogság Kapuját, amint résnyire
nyílik meztelen testeden, mint emelt serlegre a száj. Épp ilyen
csókra, ahogy ajak csókolja a poharat, ilyenre vágytál.
De nem én voltam, kit résnyire szerettél. Nem én. Egyáltalán.

Albert Ferenc - Tavaszra áhítva

Albert Ferenc
Tavaszra áhítva

Merre kószálsz buja tavasz?
Lásd mily fürge a természet!
Könnyfakasztó rigó nászra
a bangita is megébredt.

Mutasd arcod fenséges Nap;
szippantsd fel e szürke ködöt.
Csalitosban kis ibolya,
kék ruhácskába öltözött.

Álca köntösben hóvirág,
tájba vesznek a szirmai;
Könnyét szüli jeges eresz,
s enyhülnek fagyos kínjai.

Űzd a telet csúf maskarás;
jöjj el tavasz szép kikelet!
Tűnjön depis’ mocsok, lucsok,
unottak már az emberek!

Olvadjon el jég és a hó,
bontson rügyet fa és virág,
Gyümölcsoltó Boldogasszony,
érjen fel hozzád az imám.

Balogh Bea - Emlékképek tavasza

Balogh Bea

Emlékképek tavasza

Régmúltba veszett távlatokból
üzen a rügybontó szellő,
tiltott románcról komponál
halhatatlan kánont.
Sóhajod tüze újra elmémbe lobban,
hajdani szerelmünk relikviái
szunnyadó íriszeim
könny-függönyén kúszva,
valósággá reszketnek.
Sudár alakod a volt-vízesése
pára-lepléből dereng felém.
Sanzonunk ambróziáját
szürkületek csuprából kortyolom,
szellem-érintésed mementója
bebarangolja réveteg lényem.
Bár mára csupán halódó mámorunk
emlék-gerezdjeit őrzöm,
magányos éjeken mégis
belőlük töltődöm,
ráncokba gyűrt évek
megfáradt ritmusán menetelve.

.kaktusz - A szeretet legnemesebbje

.kaktusz

A szeretet legnemesebbje

https://www.youtube.com/watch?v=AV4riFz9HzQ

Tudod, arra gondoltam,

hogy a szeretetek legnemesebbje,

az Isteni szeretet,

talán sohasem a semmiből születik,

vele a szeretetlenség nem tud találkozni,

mint ahogy az ősz, és a tavasz

se találkozik egymással,

ahogy nem tudnak egymásba átsétálni,

úgy nem lehet a szeretetlenségből

az Isteni szeretetbe eljutni,

mint ahogy a szőlővesszőtől is

nagyon messze van az aszú,

az Isteni szeretetet hosszú,

tekervényes,

fárasztó út előzi meg,

elindul a szeretet útján az ember,

és azt hiszi,

hogy már meg is érkezett,

pedig még de távol van az igazitól,

addig még sok mindent kell tanulni,

tapasztalni,

sok mindent le kell magáról hántani,

míg megtanul Istenként szeretni,

ahogy megy mindig feljebb

azon a kitaposatlan hegyi úton,

kövek sértik fel a lábát,

tövisek szurkálják a szívét,

nem érti miért,

hogy a szeretete nem termi,

a tőle remélt gyümölcsöt,

az ember úgy érzi,

többet ad, mint amennyit kap,

hogy halad is időközben,

észre csak akkor veszi,

mikor már nagyot zuhan lefelé,

sok szereteten,

sok csalódáson keresztül jut el

csúcsára a hegynek,

de ha egyszer odáig elérkezik,

akkor azt gondolja,

nehéz volt az út idáig,

de mégis megérte,

a látvány pótol mindenért,

ott nincs már más,

mint a szeretet,

akkor elfelejtkezik minden rosszról,

de leginkább önmagáról,

mert a táj gyönyörű,

úgy érzi, jó itt lenni,

jó lenne itt örökre sátrat verni,

már nem kérdés többé,

mit ad a szeretet,

pedig nem ad mást, csupán,

hogy van, és azt a boldogságot,

hogy mosolyt varázsol

a világ legszebb tájára,

a szeretett ember arcára.

2009. márc. 05.

Hatos Márta - Egy szó

Hatos Márta

Egy szó

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Meg akarom fogni a kezed!
A kezedet, mely két kezem fészkében
Vágytól aléltan meg-megremegett.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
A szemed még nézni akarom!
A szemedet, mely - alig hogy megláttam -
Égő napom lett, fénylő csillagom.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Hagyjon itt még egy búcsúszót a szád,
Egy szót, melyet ha elmentél, a lelkem
Vak csöndjében majd visszhangoz tovább.

Ne menj el így! Fordulj még egyszer vissza!
Egy szó engem is kínoz, fojtogat!
Valamit én is mondani szeretnék!
Valamit még... bár lehet, nem sokat.

Nem baj, hogy köztünk nagyra nőtt az árnyék,
A bánat bennem szebb, mint az öröm...
Ezt a szenvedélyes, télen nyílt szerelmet
Köszönöm neked... én is köszönöm.

Tekse József - Talán a tavasz

Tekse József

Talán a tavasz

Mikor fekete felhők gyűltek az égen,
s a Nap csókja a vihar arcára ült,
fáradtan botorkált bennünk a lélek,
mint sánta koldus, ki a sarkon hegedült.

Felvette bársony ruháját a bánat
és néhány boldogság garasért könyörgött,
gomblyukában hervadt virág könnye perget,
nem sírt, nem is kiáltott, csak úgy, magában nyöszörgött.

De távolban tisztul az ég és fellobban tüze,
pezsdül a vér, az erek megfeszülnek,
tavasz lépte döng az úton és holnapra
újra táncra kelnek, az álmos szerelmesek.

Talán a tavasz, talán az édes illat,
majd újra indítja a rozsdás kereket
és nyikorogva és lassan beindul az élet,
mert eltűnt a tél, mást nem is tehetett.

Felolvad szikrázó jég ruhája, s az égbe száll,
mint párás könny ül a felhők szürke szemén,
de törli már millió napsugár éltető fénye
és rügyező ágakra varázsol bimbózó reményt.

Szigeti Miklós - Tavasz

Szigeti Miklós

Tavasz

tavasz van, nagyon tudom
bomlanak a kerti virágok
szirmukat ránk szórják
nekidőlök rég törzsének
álmodom vagy mit érzek
lassan hullámzik megölel
tündérfa, fehér keze simít
szellővel, kendővel édesít
árnyéka bólintva betakar
hallgatnám őket magasan
köztük lennék útközben
égben, szélben, levegőben
Te, szabadság, édes maga
adjon hitelt, szerelmet ma
szórja, hintse parazsát
ne égett kották hamuját

Gősi Vali - Féltelek; - Harmónia

Gősi Vali

Féltelek

Bársonypillájú csöndünkre mára
ráterült a világ súlyos, süvítő némasága.
Az emlék még visszaűz a régmúlt világba,
amikor beszédes volt szelíd tekinteted,
de meghitt hallgatásaink helyett
óriásra nőtt lepkék táncolnak
a fejünk felett - hatalmasak,
akár a kék hegyek - és én féltelek,
mert e zajos némaságban
nem hallani a szívverésedet!

A világ hatalmasra tárult, köröttünk
csendek üvöltenek, és viharos,
orkán erejű, vad szelek hajtják
a tébolyult, megvadult
lepkékként verdeső, hajdan szelíd
szélkerekeket.

Mondd, Uram!
Mit tehetek, hogy elviseljem
e rémületet?

*

Harmónia

Végre a béke, a csend van itt,
a kimondatlan, néma vágy
megszülte újra a harmóniát,
melyben az ember megleli
napszítta létének fényeit,
meglátja régi önmagát,
mindazt a múlékony csodát,
amit az emlék visszahív,
peregnek, akár egy régi film,
legszebb, legszentebb perceink.

Most minden hangos szó oktalan.
Jó ez a meghitt tisztaság,
megvillan benne a tűnt világ
minden kétsége, fájdalma is...
álomba simuló nappalok
nyomán a csituló szenvedés
beleolvad reményeimbe,
engesztelésül téged idéz
a mindenség e békességben,
s dalol a szívem: mégis élsz!

Kováts Péter /Skorpió/ - Nekrológ

Kováts Péter /Skorpió/

Nekrológ 

Fáj, hogy el kellett búcsúzni Tőled.
A szépséged most is elvakít.
Ez minden, mit szerethettem benned.
Nem láttam lelked kegyetlen titkait.

Ha láthattam volna, mit rejt e báj,
Hogy megkínoz majd mi vonzerőd.
Világgá futottam volna talán,
Kerülve ily kegyetlen szeretőt.

Mint bogár a fényre repült a lelkem,
Csak trófea voltam, játékszer lettem.
A csapda kapuja kitárva állt,
Benne súgtad a szirének dalát.

Mikor a szépséged bilincse kattant,
Kéjesen élvezted vergődésemet.
Vigyorrá torzult az angyali mosoly,
S gúnyvillámot szórtak a szép szemek.

Rám-küldted aztán a zöldszemű szörnyet,
Mert birtokod voltam, nem tűrtél mást.
Gondolat morzsáim is ellenőrizted,
S előre megszabtad lépteimet.

És megtapasztaltam milyen a szerelem,
Ha csak az én agyamban robban,
Máig érzem rezgését minden versben,
És minden erről írt dalomban.

Szilágyi ferenc /Hubart/ - Kertek alatt

Szilágyi Ferenc /Hubart/

Kertek alatt

Igaz, hajnalra hullott még kevés
Hóharmat? Dér? - ez mégis ébredés!
Szakadozik a tél szürke rongya,
Krétajelet töröl égi spongya.

Új színeket kever már a mester,
Pipezöld a táj vásznán a pasztell.
Friss illatokkal affektál a lég,
Harkály csettint, és szól a nyitnikék.

Déltájt a nap szeme is fölragyog.
Büszkén jelenti, íme itt vagyok!
Jókedvre derül most a szomorú-
Fűz, üstökén arany a koszorú.

Pelyhével kérkedik már a barka,
Szende csitriként eddig takarta!
Kertek alatt kódorog a ravasz
Vásott kölyök, fütyölve a tavasz.

György Viktória Klára - Az ébredő tavasz; - Tavasz közelít

György Viktória Klára

Az ébredő tavasz …

https://www.youtube.com/watch?v=zXEaO8W70SM

Tavasz kopogtat
a holnap tiszta ablakán,
még téli dalt ringat a
a tegnap sóhaja,
s érezni hűvös leheletét,
de éled a szunnyadó Föld,
az álomba szenderült világ,
s e mennyei szelence ,
kinyitja viruló csarnokát.
Évszakok gyöngye,
mely a lét kagylójában
újra tündököl,
s benne ragyog
a már zöldülő élet,
álmosan nyitogatja még szemét,
s kitárja színesre festett vásznát,
majd odaadja mindenét.
A mának kincse már az övé,
cseppnyi öröm morzsákért is
hálás a lélek,
mely hangtalan suhan,
szétosztja mosolyát,
s tudja....
nem kaphat többet és szebbet ,
mint ezt az éledő csodát...
*

Tavasz közelít  
https://www.youtube.com/watch?v=HtHJRrO77eQ

A tél könnye lassan csordul,
hófehér még a táj,
a lágy puha paplan alatt ébred,
nyiladozik minden,
a madarak dalára vár.
A hidegen halvány napsugár enyhít,
selymesen suhanó szellő simogat,
búcsút int a fázós éjszakáknak,
s az üde zöld, szelíd mosolya hívogat.
Illatok özöne árad,
szívünk is boldog kapukat nyit,
virágzik az élet, az érzés megannyi szála...
jön a tavasz...
lassan közelít...

Szomorúfűz - A tavasz illatával - március

Szomorúfűz

A tavasz illatával – március

http://youtu.be/2EpWiskShuY

A hó már messze jár, elpihent felettünk a tél. Olykor még erejét fitogtatva egyet-egyet rúg,

de serken az élet - a természet ébredezik. Március érkeztével egy új tavasz köszön be hozzánk. Néha még zúzmarát, ködös párát szór szét felettünk s télutó. Sötét felhők gyűlnek össze az. égbolton - eltakarva az éltető fény útját. Tavaszi zápor, vagy csendes eső öntözi a földet. Az ébredő Nap színeket fest az azúrkék égi óceánba. Simogató csókot lehel a duzzadó, zöldellő pólyás rügyekre, levélhajtásokra. Életre csókolja a bokrokat, fákat, színes tavaszi virágokat.
Rigók, apró kis madarak csivitelve köszöntik a reggeleket, - madárdal melódiák zengnek egész nap. Galambok turbékolnak szerelmesen a háztetőn. Márciusi szél futkároz a tájon. Csillognak a még hideg fények a hullámzó vizeken.

Bíbor színt fest az alkony a horizontra. Meghittebbek az esték, s a Hold ezüst fénnyel ragyogja be az égi óceánt. Hamiskásan kacsingat ablakunkon. Eljárja táncát csillagai által kísérve, majd elköszönve - tovább vándorol égi útján. Helyébe a hajnalcsillag lép,

vigyázva az álmokat.

Hangtalan léptekkel köszönt a hajnal. Az ég kékjébe új nap kél.
Megérkezett végre március, a kikelet. Ébred a szunnyadó természet.

Örülünk a zöldellő világnak, a virágba boruló fáknak; bokroknak;

minden egyes virágnak; az esőcseppeknek; a felhőknek; a fényeknek.

Mindannak, ami az élet újulását, a tavaszt jelenti.

A tavasz illatával köszöntünk kedves MÁRCIUS.

Tóth János - Tavaszváró; - Március 15.

Tóth János /Janus/

Tavaszváró

Hópehely olvad fekete sárba,
Tél temetésén sír a fa ága.
Zúzmara teste hull le a földre,
sárguló fűre, kis gyökerekre.
Napsugár csóktól pattan a barka,
éled a zöldnek apraja nagyja.
Bújik a fűben kékülő szirma,
ibolya kelyhe méheket hívja.
Ébred az erdő nyújtózik végre,
millió levél sóhajt az égre.
Madarak szárnya levegőt járja,
fészekbe kacsint, kinek van párja.
Dobbanó szívek röppenő lelkek,
dúdolják dalát a kikeletnek.
Ujjakat fűzi, karokat tárja
szerelem szele fúj a világra.

*

Március 15.

Rabságról beszél a hatalom,
a szolga szabadságról,
bár mind a kettő érezné
a szót, úgy isten igazából!

.kaktusz - Tavasz reménye ...

.kaktusz

Tavasz reménye …

http://youtu.be/eBNqVENsNUY

Márciusban már lehet reménykedni,
látni alig, de már mutatkoznak
az élet egyértelmű jelei, a rügyek
hirtelen duzzadni kezdenek,
nem a kenyeret,
rügyet dagasztó hónap ez...
az egyik kicsattanóból
lesz az éltető oxigént biztosító levél,
másikból a szemet, lelket simogató virág,
hogy ő aztán
az összmunka eredményeként,
a kapott lehetőséggel élve
elengedve szirmait
adja ōnzetlen táplálékul magát...
még ilyenkor nagy a csend,
habár a madarak
egyre jobban csivitelnek,
de méhecske még virágot nem kerülget,
a természet azért nem rest,
talán figyeli izgatottan,
mi lesz belőle, a sok kis gyermekből
mennyi lesz az életképes,
mekkora lesz a család, a nemzetség,
milyen a folytatás
azt senki nem tudja még
ilyenkor márciusban...
de a titok nem marad rejtve sokáig,
a rügyek kipattannak,
és még akkor is
mennyi veszély leselkedik
az utolsó pillanatig,
de akik életben maradnak
lehetőséget kaptak,
gyönyōrűséget adhatnak a világnak,
a rejtélyes szülőnek hála
az egészet átölelő természetnek.

2014. február 27.