Pataki Glica
A hangod
(részlet)
A hangok mindig
fontosak voltak és lesznek, számomra. Fél évszázada keresek valami
megfoghatatlan érzést, amit Boldogságnak neveznek. A szemem majd kiesett, úgy
figyeltem hol jobbra, hol balra, ám a kutatott boldogságot nem ismertem föl.
Álruhát öltött és elsiklott a tekintetem elől. A galád azt is elkövette, hogy
átalakult, nem tudom mivé lett. A hegyeket járva megtapasztaltam, hogy semmi
sem az, aminek látszik. A megtett utat, fájdalmas izomlázak jelezték a
testemben. Már nem hiszek a szememnek. „A szem a lélek tükre.” Ebben a
mondatban akad egy kis csalfaság.
Térjünk vissza az
első szóhoz: A hangod-hoz. A hang emlékeit keresem és drága Nagyapámra lelek,
nevető hangjára, huncut mosolyára. Anyai Nagymamára is rá találok, Karácsonykor
mézes pálinkát készít, és egy kortyot nékem is ád belőle. A hang simogató, egy
életutamra elkísér. Védelmezőn körül ölel, nem hagy magamra. Tovább keresem a hangokat, amelyekben én is
ott vagyok, és ott szunnyad az eddig megélt életem: A virágos, nyári réteken
gyereklábak szaladgálnak. A kislány selymes haját a napsugár simogatja, színes
lepkék libbennek az árnyékok között. Az augusztusi meleg éjszakák hangjában az
én hangom is száll. A Kápolnatóban békák koncerteznek, a réten pedig a tücskök
húzzák a vonót. A hold világította mennyek birodalmából, alá hullnak a
csillagok. Egy az enyém, egy az övé. Az én csillagom még mindig ragyog itt
belül a szívemben. A másik sorsa mi lett azt sajnos nem tudom. Szerintem az „idő”
nem halad sehová, neki nincs dolga. Mi haladunk az időben, és rengeteg a
feladat. Nekem a Boldogságot kell megtalálnom és az égre emelni, mint
bizonyosságot.
