Csukás István - Februári csalogató

Csukás István

Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér

pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,

hunyorgó szememet csalja kacér

fák lenge, korai levél-kötője,

szikrázó meztelenség, ablakok

áttetsző szemérmetlensége fog

ketrecébe, hogy kapjak új erőre.

Kapnék az évszak gyors alkalmain

mohó reflexekkel, mint lobban vészes

hirtelenséggel a kankalin;

szívem szertelen szabadságot érez,

a mindent-újrakezdés vad öröm-

mámorát, hogy bordám is börtönöm –

Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez

az égbolt is, a tűnt kölyökkori,

pedig vágyaimba majd belehaltam,

most pillanat alatt lekörözi

a szívem örömtelen diadalban,

s új eget keres, repülni muszáj,

csattogó szárnyat áhít az uszály –

s szárnyamat szemérmesen becsavartam.

S várom józanul, hogy majd összeáll

súlya, értéke szerint a rend bennem,

mint tavaszi vázlatból tömör nyár,

hogy alig kell valamit hozzá tennem.

Álom, hit anyagával összeér –

a madár akusztikája a tér,

vele él egyértelmű szerelemben.

Foggal-körömmel megvívtam kamasz-

időm, nem véreztem el kis csatákon,

ózonom e lőporszagú tavasz,

rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,

inal csikasz horpaszú február,

űzi, nyomában március dudál;

nyomomban hujjogató ifjúságom.