Csukás István
Decemberi vázlat
Őrizlek már, futhat a
vonat messze veled,
vagy billegve
csillagokig vihet fel a repülő!
Nézem a bontakozó
estét, mint régi varázsló,
aki nyugtalanul érzi,
hogy más jelek nőnek,
más látomások, mint a
csillag s mint a telihold;
mást mutat csontig
lehámlott ágak nagy szövevénye,
mást a cikkanó
holdfényben szétburjánzó árnyék –
tégedet sejt meg
először, aki már e világnak
más formát adsz,
ujjadat érzi, tudja a szív,
s csókodat: bűvös
zárként rákapcsolódik a zűrös
lélekre, hogy zárva
maradjon s újra nyitódjon;
de a szédülő mámorból
felocsúdva, a józan
pillanatokban még
nagyobb sejtés bűvköre vonz:
még csak a rajzolódó,
csudaszép jövőt látom!
Ó, hát légy te velem
mindent elrendező szívvel!
Most csak az este
fonja ezüstös láncait érted,
s ezüst lépteidet
imitálja a megcsaló holdfény:
csillan a tükröket
tartó tócsákon, repedésen.
*
Karácsonyi dal
Faggyúszagával felém
leng
újra a karácsonyi
gally,
sztaniol cincog s a
lélek
lepedőnyi szárnyaival
fölrepül a
mennyezetig,
villanykörte a glória
-
ahonnan leereszkedik
darócban az Isten
Fia...
Égbe röpítő, együgyű
varázs, szalma-bélelt
jászol:
téli Nap, a nehéz
begyű,
havas nádtetőkön
gázol.
s apám vígan az
udvaron
karácsonyfatalpat
farag,
öcsémmel ámulva
lessük.
Kölyökkutyánk havat
harap,
vérszagot keres
borzolva,
kormosszélű tisztásig
fut,
hol hajnalban hullt a
hóra
hízó torkából
szökőkút.
Fedő alatt leves
ázik,
jön az angyalhajas
alkony,
s a Karácsony
lehintázik
faggyúszagú
fenyőgallyon.
*
Karácsonyi ének a
pásztoroknak
Mert angyal suhant,
ingével súrolva a sziket,
a torsot, kutyák
kaptak utána álmélkodva,
a gubancos szamár
elsavanyodott ínnyel rémüldözött;
mert a fekete ég
alatt angyal suhant, hófoszlány,
isten megfagyott
lehellete, dérlepte nádas ringása,
tündöklő nyári
szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya,
sírós őszi ködök,
gödörmély köhögések visszhangja;
mert együgyű
álmotokon, jámbor hortyogásotokon át
angyal suhant,
pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok
melege, bögre tej,
kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok,
kifakult kék kötények
illata, torokfájás, rozsdás szög
ma is eleven sajgása,
ó, milyen hamar elveszített éden;
mert a sistergő
csillag világnyi huzatában angyal suhant,
templomablak
foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord,
miseruhák aranyférce,
püspökcsibuk füstkarika glóriája,
plébániák hízott
libája, szentképek meztelen nőteste,
aranytól, gyémánttól
roskadó, lassúdó mélyrepülés,
– fölriadva a puszta
földön, kapkodva megsüvegeltétek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése