2015. július 31., péntek

Ligeti Éva - Augusztusi emlék



Ligeti Éva

Augusztusi emlék


Rekkenő a hőség, forró napok járnak
Nyaralni készülünk, ahol minket várnak
Balaton a végcél, kéklő magyar tenger
Felfrissülni vágyik, itt a magyar ember


Hajnalban indulunk, az autó tele
Bepakoltunk mindent, elég lenne fele
Robogunk az úton, hamar le is érünk
Foglalt szállásunkon, jelzik, már nem férünk.


Mi már itt maradunk, nem riaszt el semmi
Azon gondolkozunk, mit lehetne tenni
Kölcsönző közelben, béreltünk egy sátort
Különös érzéssel hagyjuk el a tábort


Amint vizet látunk, úszni megyünk végre
Csodás napsütésben, nem nézünk az égre
Talpunk még leér, s a bójához érkezünk
Ez, azért még semmi, beljebb merészkedünk


Szél sodor hullámot, felhő gyűl az égen
A kijelölt helyet, elhagytuk már régen
Vihar közeledik, a rakéták jelzik
Part felé fordulunk, elég messze fekszik


Hullámmal birkózva, erősebbre váltunk
Hatalmas viharnak játékává váltunk
Küzdöttünk végsőkig, ahogyan csak bírtunk
Mikor partra értünk, mind a ketten sírtunk


Vízbe fúlni láttunk, távolabb egy embert
Segíteni neki, akkor senki nem mert
Csónakok merültek, könnyű préda minden
Menekül, ki, hogy bírt, hogy kijusson innen


Meghúztuk magunkat, míg a vihar tartott
Bentről figyelhettük, a további harcot
Mikor elcsendesült, a táborba mentünk
De a sátor helyén, pár holminkra leltünk


A megmarad cuccot, a kocsiba raktuk
A Balaton partot, magunk mögött hagytuk
Hajnalban érkeztük, hosszú útról haza
Ez volt életünknek, legszomorúbb nyara

Pataki Glica - A hangod (részlet)



Pataki Glica

A hangod 
(részlet)


Tovább keresem a hangokat, amelyekben én is ott vagyok, és ott szunnyad az eddig megélt életem: A virágos, nyári réteken gyereklábak szaladgálnak. A kislány selymes haját a napsugár simogatja, színes lepkék libbennek az árnyékok között. Az augusztusi meleg éjszakák hangjában az én hangom is száll. A Kápolnatóban békák koncerteznek, a réten pedig a tücskök húzzák a vonót. A hold világította mennyek birodalmából, alá hullnak a csillagok. Egy az enyém, egy az övé. Az én csillagom még mindig ragyog itt belül a szívemben. A másik sorsa mi lett azt sajnos nem tudom. Szerintem az "idő" nem halad sehová, neki nincs dolga. Mi haladunk az időben, és rengeteg a feladat. Nekem a Boldogságot kell megtalálnom és az égre emelni, mint bizonyosságot.
Jobban kell ragyognia mint a Holdnak, a Csillagoknak, a Napnak. Akkor biztos, hogy a boldogságot tartom a kezemben. Ismét visszatérek az erdei ösvényekre, hangokat idézni. Gímszarvasok agancsa csattan a nyári naplementében. A látvány gyönyörűséges. A hegyoldalban vaddisznók túrják föl a tölgyfa leveleket. A csipkebokor oltalmából, egy kapitális őzbak ugrik ki a világból. Hatalmasakat szökkenve a hegy mögött terem. Haragos, öblös hangja a völgyek áramlatával jön felénk. Tavasztól-őszig madarak hangja kavarodik a fejünk felett. Más a dallam a fenyves erdőben, és egészen más a cseres-tölgyesben. A harkályok egész évet végig dobolnak, a kis cinkék végig bohóckodják. Ha itt a kakukk, itt a tavasz! Az erdő zengi a szerelem dalát. Ember még nem komponált oly mennyei zenét, mint a Természet. Szél zúgása adja az aláfestő dallamokat az éles hangokhoz. A Természetnél nincs romantikusabb! …



Augusztus. Az alkony színeit nézem az ablakomból. Az éltető Nap, megnézte a fél világ baját és most megy át a másik oldalra, hogy ott is szét terítse sugarait. Lángba borította maga körül a fellegeket. Az arany korong izzik, mint az olvasztó kohók szája. Festő ecsetjére kívánkozik a gyönyörű látvány. Mindenből annyi szín kerül az égi kupolára, amennyi szükségeltetik a káprázathoz. Bele merül az ember lelke a sárga, narancs és a píros egyvelegbe. Különböző formák alakulnak ki a felhőkből, majd a hő hatására, tovaillannak. Hirtelen a semmiből előkerül egy vakmerő, sötétkék vízpára. Halálos vesztébe rohant. Már hevül a kék széle és egyre beljebb halad a forróság. Elemi erők küzdenek a látóhatár peremén, majd a csatározás hevében átzuhannak a föld másik felére. Egyszer csak eltűnnek a szemem elől.

2015. július 28., kedd

Holdszivárvány ...



Szomorúfűz

Holdszivárvány ...


Ülök a parkban, hallgatom a susogó fákat, amint a szél ringatja. Zöldarany szelíd fű öleli a virágligetet. Rózsák illata árad, a szökőkút ezüst gyöngyszemeket fröcsköl a medencébe. Napfényes tér, - sétányok, - padok, - szabadtéri ünnepek, - bazárok, - fények. Szememben könnyes mosollyal emlékezem, s az elmúlás fájó gondolata bennem. Elnémultak, elsüllyedtek  a szavak, elmerülnek az „örök”-ben. Csak harangszó zeng. A lombok között játszi, incselkedő sugarak, csillan a tornyon is a fény, akárcsak a vízen. Madárcsapat zsibong, szárnyalón a fényszikrák bűvkörében.
Könnyű a szellő érintése, nehéz az emlékező szív. Az idő múlását jelek kísérik. A Nap még aranylón izzik az égbolton, táncoló felhőfodrok az azúrkékség végtelen óceánján. Lelkeink körbeszőtte csendje, a szeretet gyöngéd érintése. Lélegzetvisszafojtva álló idő. A fák összeérve az égbolttal, sejtelmes titkokat takarnak. Bársonyos lélek-béke, e lehulló tisztaságban, zümmögve, lágyan, derengve úsznak, - dallamokként ölelnek az alkonyi neszek. Legördülő bíbor nap, bogárzümmögés, tücsökszerenád a virágok közül.
Illatár, - madarak esti búcsúja. Az enyhe szél simogat, körülfon, fények vibrálnak köröttünk, s reszkető csillagfények a vízben. Reccsenő ágak nesze a holdvilágos park felett. Árnyak osonnak a nyári éjben. A magányos szív sajog fájdalmában. Az emlékek szeretettel simogatják a lelkeket. A szemekbe árnyaltan könnyeket csalva. Minden csupa ezüst fény, szárnyal az emlékezet az álmok szökőkútján, a hold szivárványán.

Tűnődő égbolt,
kék pillangó a lélek,
patakzó könnyek

Szigeti Miklós - Így kell



Szigeti Miklós
Így kell

Engem most büntetsz
azért mert szeretlek
azért mert figyellek
fegyvert eresztesz
tessék, könnyen adom
nincs semmim, érted
rajtad kívül, ne tedd
vagy tedd, nem is tudom
gyere vissza csak egy szót
egy mukk, várok, száradok
nem szenvedni akarok
még van időm, a hold regél
fényét várom, elfektet
hűs rejtekén a világnak
nem baj, biztos így kell
csak hallgatom tovább
ahogy a zongora szól

Ádám J. Csaba - Rózsák



Ádám J. Csaba

Rózsák

Szerelem és boldogság
hajlongó ártatlanságai,
szomorú szíveknek
vigaszt nyújtó illatos
vágyai.


Vörös és sárga
tündérkék a kertekben,
örök tisztaság van
bimbójukban, mint az
őszinte gyermekben.


Éltetnek és vidítanak,
a naplementében is
kecsesen értünk
virítanak.


Szívük az ajándék az
emberi kedvességnek,
a szeretetért, ha kell
értünk elvesznének.


Örökkévalónak reményt
adnak,
újra virulnak, ha már
elhervadtak.


Újra éled bennük - e
földi mennyeiség, hogy
reményt találjon bennük
a lelki emberiség.


Kézzel nyújtott kis
szeretet ajándék,
illatos szál, ha
szívedtől én nem
válnék.


Élet és szerelem
mámoros bölcsői,
létünk végén örök
álmunk őrzői.

Ecsedi Éva - Álmodok



Ecsedi Éva

Álmodok

Álmodom a magas fenyők közt
Trillázó madarat,


Álmodom, hogy magas hegyek mögé
Bukik le a fáradt nyári nap,
Álmodom a patak csobogását,
Ahogy sietve rohan tova,
Álmodom a nagymezőt
Mikor Hold fényben fürdik téli álomban,
Álmodom még a kék eget,
Álmodom a nyári erdőket,
Álmodom a fáradt fényeket
Őszi estéken,
Álmodom az árvalányhajat,
Mit a szél simogat gyengéden,
Álmodom a friss eső mosta ősfákat,
Erdő sűrűjében megbúvó avar szagú gombákat.


Álmodok, mert álmodni jó,
Álmodok, mert álmomban nem csal meg a forró
Csók, ölelés, nevetés...
Álmodok, mert álmomban semmi nem fáj,
És jó a puha érintés,
Álmomban mindig itt vagy velem,
Álmomban nincs félelem.


Szóval álmodni jó,
Csak ennyit akartam elmondani neked,
S ha van kedved, álmodj tovább velem.

Fridli Zoltán - Izzó testben, láva vérem



Fridli Zoltán

Izzó testben, láva vérem


Izzó testben, láva vérem, tűzcsókod most kérem,
Szerelmem kérem, nem ékszerész mérlegen mérem.
Remegő, utolsó cseppjét lecsókolom italodnak szájadról.
Uram! Te meg csak fordulj el és gondoskodj nyájadról.


Kívánom törékeny tested mindegyik domborulatát,
Érzéki alakod atlaszának völgyeit és hegyvonulatát.
Csókjaimmal végigvonulnék, láztól égő testeden,
Hogy mámorhevülettől ne tudd, hol is vagy esteden.


Belegabalyodnék édes két ölelő karodba féktelenül,
Füledbe súgnám, szinte lehelném, szeretlek végtelenül.
Mit érdekelne ágy, lepedő, párna, felesleges takaró,
Ha szerelmes kábulat velünk lesz a végtelent akaró.


Élvezet indája hevületnek fűzne bennünket eggyé,
Körülöttünk mi történik, hogy változik a bútor heggyé,
Mit érdekelne, mikor a csókod édes nektárját iszom,
S ha megnyúlik, majd feszül mindegyik mozgó izom.


S aztán, aztán csend és mérhetetlen nyugodtság,
Bennünk viszont táncoló, vigadó, huncut mulatság.
Izzó testben, láva vérem, tűzcsókod most kérem,
S kérem, ha jó voltam, legyen szerelmed a bérem.

Maszong József - Magányomban



Maszong József

Magányomban

Itt ülök magányomban s kerengnek a gondolatok,
miként mondjam el neked szebben, szeretlek nagyon.
Ahogy a nap az égről simogatja a vándort,
úgy szeretnélek téged követni az úton bárhol.
Amerre lépsz veled együtt járni az utat,
minden percet kihasználni, amit a sors nyújthat.
Veled együtt ölelve s kéz a kézben sétálva,
vagy a fa hűsében a padon ülve egy órára,
fejed vállamon nyugtatnád s lehunynád szemed,
halvány mosollyal hallgatnád neked írt versemet,
szeretetről, békéről és az érted égő szerelemről.


Ó maradj még, ne mocorogj a versnek nincs vége,
most jön az a rész, mennyire imádlak téged.
Csitt, - most megcsókolom ajkad, fordulj felém,
beszédesebb a csókod most mindennél,
érzem, hogy gyengéd az érintése mégis követel,
mindazt a sok szépet, amit a szív érzékel,
lelkünk hídján hozzád mindennap megteszem az utat,
és amikor az alkony utolér s elkísér nyugovóra térni,
álmaimban szerelmemet veled tudjam tovább szőni,
legyél mellettem mindig, van hely párnámon fejednek,
most és azon túl is mindig téged szeretlek...

Bodó Csiba Gizella - Ki kopogtat?



Bodó Csiba Gizella
Ki kopogtat? 

Szememen ki kopogtat,
már nem várt, elkésett ujjak,
keresztvíz hűse homlokomnak,
reményeim a múltba fúltak.
Miért kellene védekeznem?
Nem büntettek, s én nem büntettem,
nem átkoztam, engem ért átok,
akkor sem szóltam, ma sem kiáltok.
Kendővel volt, mit eltakartam,
de mindig a Te békéd akartam,
köröttem béke sehol sincsen,
csak kagylóba zárt szemeimben.

.kaktusz - Létező csodák



.kaktusz
Létező csodák

Tudod arra gondoltam,
az ember, (míg itt él a Földön)
földöntúli csodára
nem igen számíthat,
az anyagias világ
magához láncolja annyira,
élve kilépni nem lehet onnan,
az határoz örömöt, bánatot,
s míg fiatal valaki, elhiszi,
hogy a csoda megvásárolható:
a könnyű lelkesedés is,
a gyors csalódás is az ifjúságé...
ahogy az itt lakó
halad a kijelölt úton,
ragad a sárba sokszor,
de az élet sikátoraiban való járás
száraz időben is nehézkes,
nem könnyű araszolni
napról napra, egyre
súlyosbodó teherrel a vállon...
de talán, néha
az úton járó
képes kicsit kilépni,
az isteni szeretet útjára tévedni:
ott történnek a különös csodák,
olyankor a halandó kételkedik,
talán a saját józanságában is,
(akkor, mikor a legjózanabb)
nem győzi a fejét kapkodni,
mintha
egy másik világba került volna,
másikba, amelyik a csodával
adós nem marad...
sokáig ámulni lehetetlen,
(épp betekinteni lehet csak,
megtudni, hogy ilyen is van)
a Föld könyörtelen húz vissza,
de emlékként talán megmarad
az úton szerzett bizonyosság,
és a mérhetetlen hit,
hogy mégis van valami,
ami több az anyagi,
a könnyen besározódó világnál,
hogy a csoda igenis létezik,
rossz helyen az ember keresi.

2015. július 23.

Egyed Emese - Várok



Egyed Emese

Várok
Még kincseim rejtőznek kő alatt,
gyökér alatt, kiszáradt vízmederben.
Világhír, vásár tőlem elhaladt;
várok a szóra: nincs más csatatervem.


Még árnyék fedi szőlőtöveim.
Némák a hársak, zsibbadt rózsavesszők
bőre alatt gond; várak kövein
gyönge sugár keres tükörnek tetszőt...


Várok, hiszen a békesség is eljő,
ragyogása ír fejfámra nevet.
Nem is leszek több: csöndes fodrú felhő.
Vagy szóban hang. Vagy kép körül keret.

Kormányos Sándor - Hegedű



Kormányos Sándor
Hegedű

Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt
hegedülő nagyapámat.

Ütött-kopott hegedű ez
kézbe senki nem veszi,
pedig mennyit simogatták,
becézték, s most por lepi.

Körtefából faragta egy
mester, ki már rég halott,
ő álmodott bele annyi
szívhez szóló dallamot.

Nagyapámé lett a hangszer,
búsulásban társa volt
mindig, mikor kézbe vette,
sírt, zokogott, úgy dalolt.

Az öreg prímás messze ment,
elhalkult a nóta rég,
de hegedűje itt maradt,
s mesél róla néha még.

Velem van már évek óta,
falon függő néma bánat,
idézgeti csillagok közt,
hegedülő nagyapámat.

Káli László - Fénytelen



Káli László
Fénytelen

Ma szakadt, rongyruhájába öltözött a fény.
Ezer csók ízének mélyére bújt a csöpp remény.
Meglehet, nem is érzed, hogy az Élet torkára
teszed a késed, s a Lét ezerszer döf vissza beléd.
A Boldog Napok is fáradtan hanyatlanak le
a semmiből ácsolt, útszéli fakeresztre. Lassan
jársz, és sehová sem érsz. Mit éreztél egykor,
már csak megkopott máz egy ócska, alaktalan
cserépen, mi össze is tört már rég, s halvány
emlék az is, hogy volt. Múltbéli homályos folt,
mit talán feledni kellene. De mégis, valahol
mélyen beléd lett égetve a szép, mi most zord
idők nyomán, mint porszem ünneplő ruhán,
megbúvik észrevétlen. Igen. Mint az a remény,
mit Lelked féltve őrzött rejtekén őrizgettél.
Csend van. És rongyosan sápadt, hideg a fény.
Várod közömbösen, hogy a nap valamiképp
majdcsak véget ér, s elmenekülhetsz a sötétség
leple alatt, álmaid megmaradt foszlányaival
oda, hol semmi és senki nem ér el már többé.

Hatos Márta - Mitől élek



Hatos Márta

Mitől élek

ha szeretlek, vagy elveszítelek,
Megtagadlak vagy szívembe rejtelek.
Pengeélen táncol most minden gondolat,
Nem szerelemből, fájdalomból faragtalak.
Nemléted gyötrő végtelen, hiányod is egy velem.
Megmarsz és megfogsz, nevetsz és eldobsz,
Titkokat rejtesz belém, s alámerülsz álmatlan éjem tengerén.
Amíg bennem kutatsz, csendben elvesztem önmagam,
Fényt teremteni erőtlen vagyok, magamhoz vonni bizonytalan.
Felbukkansz újra és újra, játszva ölelni tárod karjaid,
Szólítasz álmomban, hívlak az álmodban, menni nincsenek lábaink.
Őrjöngő vággyal rázzuk egy másik dimenzió rácsait.
Vonzol és taszítasz, fuldoklom, ha érintem hullámaid.
Örülsz-Örülök. Szenvedsz-Szenvedek. Megölsz-Megöllek.
Megidézlek, hogy itt légy csillaghulló jövőmnek.
Magammal sem vagyok már millió lélek között,
Rám simul a hófödte lét, árnyékom visszaköszön.
A Hold rejtve lopódzik a csillagtalan égre,
Nesztelen suhan a fázó lelkeket féltve.
Már nem tudom, mitől élek szebben,
Ha megtagadlak, vagy ha
Még szeretlek.

László - Egyedül-lét



László

Egyedül-lét


I.

Árnyként követ,
lassú lépteivel
megtöri a csendet,
éles-véres körmeivel
simogatja testem,
bűzös lehelet
mi ajkai közül árad, s
vall nekem szerelmet;
elmém-lelkem fárad.


II.

Megtört lovag,
mint legyőzött harcos
fekszem súlya alatt,
az idő-magány mardos,
kínpadra fektet,
újból a bűzös lehelet,
pofáján rohadt vigyor…


III.

Kínoz élvezettel,
különböző eszközökkel:
emberiség, szeretet, szerelem…
érzem, nincs kegyelem.
Arcom meg sem rezzen,
uralom a fájdalmat, a testem,
éles-véres körmeivel simogat,
rohadó ujjával cirógat,
hangosan felnevet,
rémisztő a tekintet, de


IV.

Pofájába köpök,
hangosan röhögök:
- boldog vagy barom?
Ha ettől neked jobb legyen,
de már nem törsz meg soh’ sem!