Pataki Glica - Táncikáló lángok

Pataki Glica

Táncikáló lángok

Hegyek ölében álmodik egy régi, romos ház,
Akit az őszi szél fütyülve, dalolva körbejár.
S nagy ablakain beleskelődik a víg holdvilág,
A rét szélében az amerikai diófa délcegen áll.
A lépcsők kövezetét a suhanó idő glancolta ki,
Nem nyílik ajtó,- ha vándor, bebocsátást kéretik.
Mentek a régi lakók, tudj’ Isten, lelkük hová szállt,
Ám a vastag falak őrzik, gyermekkorom kacaját.
Az emlékeimen át, kulcs nélkül is bemegyek,
Szobákban, sétálva a múltamat megidézgetem.
Szalonban a trófeák az üres szemekkel néznek,
S a kandalló előtt, a kopott fotölyök mesélnek:
"Láttak itt sok mindent, fájón hulló könnyeket,
Szóltak szerelmes dallamok, a feketezongorán.
Kandallóban a fenyők hátán táncikáló lángokat,
Szép nyári estéken, csillogó gyermekszemeket."
Decemberben, ha megérkezett a jeges, fagyos tél,
Örömmámorban földre szálltak a vidám hópihék.
A nyári álomból a rózsaszirmos kandalló életre kél,
Duruzsolnak a fahasábok, és az illatos nyárról regél.
Gyere, ülj ide mellém, melengesd a fázós kezem,
S öleld meg fáradt testemet gyöngéden, Kedvesem.
Nézzük a lángot, nem fárad a tipegő-kopogó lábuk,
Serdül-perdül s libben-lobban a táncos szoknyájuk.
Hegyek ölében, szépet álmodik egy régi kastély,
Akit a nyári szellő fütyülve, dalolva megcsodál.
A nagy ablakain bemosolyog vígan a napsugár,
Szerető lelkünket, magához öleli egy Fénysugár.

Szepesi Attila - December

Szepesi Attila

December

Didergő december,
cinkét szomorító,
vadmalacot visíttató,
hegyet zúzmarázó,
szélzúgatta tölgyet
hóval terítgető.
Ezüst fenyőágon
csillagszórót gyújtó,
arcot pirosító,
szemet fényesítő,
újesztendőt váró.

*

December

Dérrel-kéklő december, őzet

didergető, csillagszórót

gyújtogató, szilveszteri

trombitákkal óesztendőt

búcsúztató, újesztendőt váró

(Széllel szálló esztendő)

Deák Éva - Lila gyertya fénye; - Téli képek

Deák Éva

Lila gyertya fénye

Lila fény gyertyámon,
Szívemben remény lángol,
Kezdődő csodavárás,
Minden embernek áldás.
Megtisztuló lelkem,
Koszorút fon körém,
Hit, remény, szeretet, öröm,
Gyertyáit meggyújtom én.
Bűnbánatot tartok,
Csonkig ér a gyertya,
Lángoló hittel,
Isten dicsérő, angyali fénnyel.

*

Téli képek
Kipp-kopp itt a december,
Répa orrú hóember,
Fagyos ágon kis veréb,
Hólepel a földig ér.
Szállingózik hópihécske,
Gyermekeknek örömére.
Hó borítja már a tájat,
Vedd elő a kis csizmádat.
Eljön hozzánk télapó,
Piros zsákban minden jó.
Csoki, dió, mogyoró,
Gyermekeknek ez való.
Meseszánon siklik tova,
Betér minden kéménylyukba.
Megszületett Kis Jézuska,
Betlehemi csillagocska.
Szalmából van jászol-a,
Édesanyja Mária.
Csengve, bongva zeng a dal,
Leszáll közénk az angyal.
Csillog már a fenyőfa,
Békesség kis házunkra.
Mindenki karácsonya,
Szól a szeretet szava.

Reményik Sándor - Télelő

Reményik Sándor

Télelő

Ez télelő, - sötétedik hamar,

Mindjárt homályba hull a kis szoba...

Vajon derültebb volna s biztatóbb,

Megnyugtatóbb és ígéretesebb,

Ha valaki mellettem ülne most

És fogná erősen a kezemet,

Fülembe suttogva varázs-igét?

Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

Ez télelő, - sötétedik hamar...

Ha most körüllengné e kis szobát

Mindenki, akinek szívére

Csöppentettem egy csöpp melódiát, -

Ha átölelne párás zuhataggal

Egy szivárványos visszhang-vízesés,

És kórus zúgná fülembe: remélj!?

Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

Talán, talán ha betöltene Az,

Akit most is csak hírből ismerek,

Kihez esetlen imát dadogok

És hatalmában félig sem hiszek,

Csak akarok, csak akarok...

Ha visszahozná múlt novemberek

Tengeralatti advent-illatát,

Ha megtenné a képtelen csodát,

És olyan volna ez a délután...

Akkor talán, talán, talán

Fénybe borulna most is a szobám.

Sárhelyi Erika - Téli hajnal; - Karácsonyi szédült szonett; - Év végi merengés

Sárhelyi Erika

Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.
Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.

*

Karácsonyi szédült szonett

Mint ismerős és rég vágyott bódulat,
úgy hullt lelkemre idén is az ünnep.
Megbocsátva sok hétköznapi bűnnek
kábán ácsorgok a gyertyafény alatt.
Ez valami furcsa, gyönyörű "másnap",
mikor az örömtől vagyok részeg,
a levegő mámoros, ajkam hebeg,
fejemben kis harangokat ráznak.
S oly jó ez a karácsonyi szédület.
Kilopja belőlem az év gondjait,
dacos haragot s a sértettségeket,
s minden bajt, bánatot, könnyet eltemet.
A szeretet bennem becsípett kicsit,
s tán ki sem józanodik már, meglehet. *

Év végi merengés

Így év vége felé, mikor a heteket
csak ünneptől ünnepig számlálja az
ember, már előre néz (hátra talán nem
mer): jut-e még kalácsra, mézre, idén a
fa majd a plafonig ér-e?… És már lép is
tovább - ahogy kergeti a könyörtelen
idő. A napok konok egymásutánja
úgy görög alatta, mint ezernyi szürke
kő, s ha olykor színes kavicsot dob elé
az élet, elég, hogy szebbnek lássa tőle
a búcsúzó évet. Hisz' csak néhány röpke,
zúzmarás éjszaka, fagy marta, késői
virradat, és az esztendő elveszti a
homlokára mélyült, szélfútta ráncokat:
átbillen a lomha, békés nagymutató,
s már a küszöbön térdel a tavalyi hó.

Majtényi Erik - December

Majtényi Erik

December

Beköszöntött

december,

az udvaron

hóember.

Kapott kürtős

kalapot,

azzal kíván

jó napot.

Kíván, s aztán

megbánja,

mert a napfényt

nem állja.

Napsütésben

fogyton fogy,

szinte-szinte

összerogy.

Szívesebben

mond tehát

szép jó, hideg

éjszakát.

Kósa Emese - December - Téli fuvallat; - Karácsonyi rigmusok; - Karácsonyi morzsák

Kósa Emese

December - Téli fuvallat

téli fuvallat
jégvirágokat rajzol
ablaktányérra
hópihék szállnak
zimankós éjszakában
füstölgő hideg
*

Karácsonyi rigmusok

A kályhában tűz ropog,
táncolnak az angyalok.
Boldog a kis világunk,
megszületett Jézusunk.
*
Sétatéren kis cinke,
ágyikója hópihe.
Megszólal a vén harang.
örvendjünk a Jézusnak.
*
Karácsonyi gyertya ég,
mesélnek a tündérkék.
Zúzmarásak álmaink,
otthonunkban melegség.
*
Decemberi vigasság
megágyaz a szívekben.
Nyiss ajtót a vándornak,
megfizet a jó Isten.
*

Karácsonyi morzsák

Fehér nagy csendek
csak jönnek, nem mennek,
Szentlélek Úristen
simogassad lelkem!
Itt-ott hófoltok,
elszállott Karácsony
bonbonos álmokban
részegség zakatol.
Díszgömb fényében
önmagamat nézem,
nincsen benne képlet,
nézőpont kérdése?
A világ forog
és vele a gyomrom,
túl fösvény vagyok, hogy
eladjam a napom.

Csukás István - Decemberi vázlat; - Karácsonyi dal

Csukás István

Decemberi vázlat

Őrizlek már, futhat a vonat messze veled,

vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!

Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,

aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,

más látomások, mint a csillag s mint a telihold;

mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,

mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –

tégedet sejt meg először, aki már e világnak

más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,

s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös

lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;

de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan

pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:

még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!

Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!

Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,

s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:

csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

*

Karácsonyi dal

Faggyúszagával felém leng

újra a karácsonyi gally,

sztaniol cincog s a lélek

lepedőnyi szárnyaival

fölrepül a mennyezetig,

villanykörte a glória -

ahonnan leereszkedik

darócban az Isten Fia...

Égbe röpítő, együgyű

varázs, szalma-bélelt jászol:

téli Nap, a nehéz begyű,

havas nádtetőkön gázol.

s apám vígan az udvaron

karácsonyfatalpat farag,

öcsémmel ámulva lessük.

Kölyökkutyánk havat harap,

vérszagot keres borzolva,

kormosszélű tisztásig fut,

hol hajnalban hullt a hóra

hízó torkából szökőkút.

Fedő alatt leves ázik,

jön az angyalhajas alkony,

s a Karácsony lehintázik

faggyúszagú fenyőgallyon.

*

Karácsonyi ének a pásztoroknak

Mert angyal suhant, ingével súrolva a sziket,

a torsot, kutyák kaptak utána álmélkodva,

a gubancos szamár elsavanyodott ínnyel rémüldözött;

mert a fekete ég alatt angyal suhant, hófoszlány,

isten megfagyott lehellete, dérlepte nádas ringása,

tündöklő nyári szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya,

sírós őszi ködök, gödörmély köhögések visszhangja;

mert együgyű álmotokon, jámbor hortyogásotokon át

angyal suhant, pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok

melege, bögre tej, kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok,

kifakult kék kötények illata, torokfájás, rozsdás szög

ma is eleven sajgása, ó, milyen hamar elveszített éden;

mert a sistergő csillag világnyi huzatában angyal suhant,

templomablak foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord,

miseruhák aranyférce, püspökcsibuk füstkarika glóriája,

plébániák hízott libája, szentképek meztelen nőteste,

aranytól, gyémánttól roskadó, lassúdó mélyrepülés,

– fölriadva a puszta földön, kapkodva megsüvegeltétek.

Petőfi Sándor - Hideg idő, hűs őszi éj ...

Petőfi Sándor

Hideg idő, hűs őszi éj …

Hideg idő, hűs őszi éj.
Ott kandallómon ég a tűz,
De hasztalan, nem melegít,
Mert, kedvesem, te mellettem nem űlsz.

Itten didergek egyedűl,
Várom, hogy elálmosodom,
Mint várja mélaszomorún
Leroskadását a magányos rom.

Még gondolkodni sem tudok,
Lelkemnek szárnya összefagy,
Mert te, virágos tavaszom,
Te hő nyaram, te messze messze vagy.

Csak már ne volna ily borús,
Ilyen sötétfelhős az ég;
Hajolva ablakom fölé
Talán egy kissé elmerengenék.

Ha már szemed nem láthatom,
Ha már nem lehetek veled:
Hadd látnék egy szép csillagot,
Amely pótolna téged némileg!

Móra Ferenc - A láp téli álma ...

Móra Ferenc

A láp téli álma mély és hosszú. Későn alszik el, de nehezen is ébred. Odakint már tavaszi ruhába öltözködnek a cseresznyefák, mikor a láp még csak a pilláit nyitogatja: a nádkórókon a száraz leveleket kiszorítják helyükből az elevenzöld, friss hajtások.

Sík Sándor - Esti dal

Sík Sándor

Esti dal

Alszik a kert, eljött az este,
Az ég fehér és bánatos.
Az égből bús, magányos álmok
Aranyló méze harmatoz.

A házból, zsongó lombon át,
Halk zongoraszó kilopózik.
A zene zengő vizein
A lelkem némán ringatózik.

Víg dallam, csengő kacagás.
Hallgatom, némán, komolyan.
Csak tíz lépés! és - boldog Isten!
Mindez oly messze, messze van!

Egy ember jön a ház előtt,
Az ajkán pajkos, könnyű nóta.
Istenem! mintha jönne már
Hosszú, nagy, terhes évek óta.

Jön, hosszú terhes évek óta,
És én oly rég, oly rég lesem.
Jön felém, amióta élek,
És el nem érhet sohasem.

Oly messze-messze minden, minden!
Az éjszaka ölel körül.
És én fölállok, egyenesen,
A súlyos éjben, egyedül.

József Attila - Őszi alkonyat; - Az árnyékok ...

József Attila

Őszi alkonyat

Kedves tanáromnak, Tettamanti Bélának

Az őszutói barna alkonyat
Halkan piheg a pelyhező havon.

Vállamra érzem szép, meleg nyakad
És messzi csókod itt az ajkamon.

Hideg vonyít, agyonmart arcomat
Forró öledre mégse hajthatom.

Be messze vagy még! Bús az alkonyat,
Lágy hópihékbe hull a bánatom.

*

Az árnyékok …

 Az árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,

mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga

fojtja szoruló mellem.

Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, meritsd szemed
hálóját mélyre bennem.

Rónay György - Novemberi alkony

Rónay György

Novemberi alkony

Megjön az este rőt színekkel,

szép lassan úszó fellegekkel:

még rebben olykor egy levél,

de kezd elülni már a szél.

Köd leng a völgyön, szürke fátyol.

Hull, hull a barna könny a fákról.

Madár is rebben, cinkepár.

A szürke semmiségbe száll.

Aztán már nem rezdül levél sem.

Fénylobbanás a messzeségben:

csillag vagy ablak. - Elmerül.

A köd följebb száll, szétterül.

Polipkarja téged is átfog.

Elnyeli veled a világot.

S már nincs, csak pára, feketén.

Akár a világ kezdetén.

Müller Péter - Titkos tanítások

Müller Péter

Titkos tanítások

,Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna.
Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.
A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.

Várnai Zseni - Novemberi napsütés

Várnai Zseni

Novemberi napsütés.

Délben mégis győzött a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.
S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.
Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.
Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.
Tudom,de mindig újra meg csodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.