Albert Ferenc - A magány zárkájában

Albert Ferenc /Gufi/

A magány zárkájában

Látom, fáj a szíved, s te magad sem hiszed,
a szerelem egyszer még megérint keggyel.
Most csak egyet kívánsz; hisz semmit meg nem bánsz,
óhaj egy biztos hely, hol belsőd nyugtot lel.
Mindent számba vettél, miként cselekedtél,
tettél jót, s rosszat is, lásd túlélted azt is.
Nagylelkű az élet. Még sokat remélhetsz,
fény ülhet szívedre, csak tudj hinni benne.

Felhők nélkül nagyon csupasz odafent az égbolt;
vén Dunának vize pedig valaha szép kék volt.
Vihar után nem árt bizony, ha kisüt a napfény;
szíved mélyén rak majd fészket titkon egy kis remény.
Magányod zárkáján rácsos ablakot kitárod;
Napnak ékes fényét, rajta végre bebocsájtod,
Visszatér az élet, újra pezsegni kezd véred,
Rájössz, nem is nagy titok, hogy milyen szép, ha éled.

Akkoron majd hiszed, mikor lángol szíved,
megtörténhet minden, hisz véletlen nincsen.
A boldogság elér, mi mindennel felér
és rögtön feleded összes gyötrő perced.
Vágynod kell a szépet, meglásd minden szép lesz,
a szerencse forog, s a nap is felragyog.
Higgy magadban, kérlek! Olyan szép az élet,
ha tudsz hinni benne, kijutsz a napfényre.

Felhők nélkül nagyon csupasz odafent az égbolt;
vén Dunának vize pedig valaha szép kék volt.
Vihar után nem árt bizony, ha kisüt a napfény;
szíved mélyén rak majd fészket titkon egy kis remény.
Magányod zárkáján rácsos ablakot kitárod;
Napnak ékes fényét, rajta végre bebocsájtod,
Visszatér az élet, újra pezsegni kezd véred,
Rájössz, nem is nagy titok, hogy milyen szép, ha éled.
Rájössz, nem is nagy titok, hogy... milyen... szép,... ha... é...led.