Fridli Zoltán - Kellesz nekem

Fridli Zoltán

Kellesz nekem

Megtanultam, nem minden szó igaz,
S hogy nem minden mosoly vigasz.
Megtanultam szívvel látni, érezni,
Szívnek nem kell örökké vérezni.

Megtanultam mosolyogni, akkor is, ha fáj,
Azért is, szolid szépnek látni, noha rút a táj,
Nem kimondott szavakat meghallani,
S, hogy nem kell mindent megvallani.

Megtanultam, esőben meg nem ázni,
Zord téli förgetegben meg nem fázni,
Úgy menni előre, tovább göröngyös utamon,
Hogy ezernyi teher súlya lapul vállamon.

Mégis, űrt hagytál, hogy kiléptél,
Szívemből nagydarabot kitéptél,
Felemészt a hiányod, perzsel, éget,
Lelkem hajója kapott gigantikus léket.

Hiányzik a bőröd, hajad eltéveszthetetlen illata,
Hangod, belőle gondosan font, ékes mondata,
Lágy, szerető ölelésed, a soha el nem engedő,
Törékeny tested, a szerelemvágytól reszkető.

Reggelre, mindig gyűrött, könnyes a párnám,
Hozzám visszatérj tündéri mivoltoddal, várnám.
Ölelni, csókolni, veled lenni, melletted ébredni fel,
Mit érdekelne, hogy a Nap épp nyugszik vagy kel!

Szükségem van Rád, akár egy szívdobbanásra,
Szomjazó, szél szárította földnek, felhősírásra,
Sivatagi, félájult vánszorgónak kortynyi vízre,
Korgógyomrú éhezőnek falatnyi ételre, ízre.

Szenvedtem már múltamban, megjártam a poklot,
Lábam, súlyos terhektől megrogyott, rögben botlott,
Ám hiányod, súlyosabb, Neved, véremmel szívembe írom,
Ezt cipelem utamon, bár, sokáig így, nélküled, már nem bírom.