Fekete
István
Asztag
Mint
sötét ház áll az éjszakában,
ablakából
fény nem néz az útra,
ajtó se
csattan, kutya se vakkan,
és
lábdobogás nem megy a kútra.
Mellette
õskori szörny: a cséplõ,
és túl
rajta, egy sor karcsú nyárfa,
suttog,
mert így álmos éjféltájon
nem
lenne illendő semmi lárma.
Hajnalban
harmat hull a garádra,
a
nyárfák csúcsán lenge pára ül,
az
asztag lassan nõl a homályból,
s a
virradatban egy fecske repül.
Messze
a dombháton most kel a nap.
Minden
harmatcseppet külön megnéz.
Zöld
lesz egyszerre a nyárfák sora,
s az
asztag teteje aranyló méz.
Aztán
egy szekér reccsen valahol,
s
emberi szótól némul el a csend.
Az
asztag alatt egérke ásít,
pákosztos
verébhad csiripel fent.
Ez már
a reggel. Tejszagú lárma,
az
asztag körül vén ember söpör.
A
csordakútnál tolong a jószág,
s a
kútban zörögve jár a vödör.
Az
asztag hallgat, fürdik a napban,
de
sötét mélyén érik az élet,
a
földbõl jött és oda megy vissza,
és sem
itt, sem ott sosem ér véget.
Búzából
búza, életbõl élet.
Akár a
kemence, akár a malom
nyeli
el, akár hûs magtár õrzi,
nem
nagy garmada már, csak kis halom.
S
kezdõdik újra, tavaszi útra
csörömpölnek
a megfontolt ekék.
Az élet
pedig hallgat a zsákban,
nem érzi
még, hogy kint kék az ég.
Csak
sokkal késõbb, de akkor már a
dûlõben
jönnek az éhes kaszák.
Aztán -
keresztet vetnek a kévék,
s asztagnak
mennek a nyárfák alá.
