Nemes Nagy Ágnes
Szerelmem, viziisten
Szerelmem szép
viziisten,
viziisten távoli
tájon,
hol dús tavirózsa
virágja
csókolja, becézgeti
szájon.
Derekát a hínár
körülússza,
ha mozdul a
gyöngyszinű mélyben,
s ujjára kecses
madarakként
halak raja ül
palakéken.
S ha feláll –
csapzott haja csorran,
csigák tapadnak a
szélén –
gyürüket vet körben a
hullám,
ahogy úszik a színe
szegélyén.
Így látja a víz
üvegén át,
párázva remegnek a
bokrok;
– buja páfrány képe a
tóból,
ha a zöldkezű hab
belefodroz.
És látja a fényben a
lepkét,
– villó halak árnya –
hogy illan,
s hogy borzol a
délszaki napfény,
mint angolnákban a
villany.
S lát engem – ez ő, a
tükör kitűnő,
nevetése kibuggyan a
vízben,
és látja az ég – hogy
az ég csupa tó,
s vissza merül,
viziisten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése