Fekete István
Május
Erdőn visz át az út.
Nem zizeg már a lábam alatt a tavalyi avar, mert húsos fűszálak nőttek rá, és
én csak lépegetek csendesen a május allelújás országában. Süt a nap, vidám
üzeneteket kiáltanak egymásnak örökké legény kakukkok, és szólnak a búbos
bankák is valahol a legelő szélén, hol új pásztorok és új nyájak ballagnak az
öregek nyomán, be a májusba és ki a májusból.
Csupa békés zsongás
az erdő.
Jó lenne itt maradni.
Lefeküdni a galagonya virágos sátra alá, megmarkolni az időt, megállítani a
felhőket, álmokat és éveket.
Megvárni az estét,
amikor gyermekszavú kis harangok csilingelnek a bokrok alján, hol pettyes hátú
katicabogarak a toronyőrök.
Amikor az alkony
selymes árnyai magukhoz ölelik az erdőt, megrántják a kis bogarak a
pókhálókötelet, és kling-klang megszólal a májusi erdők harangja: a
gyöngyvirág.
Aztán megvárni még a
holdat, mely nem hideg ilyenkor, és meglesni öreg titkokat, melyeket idehoz, de
el is visz magával az örök menyasszony, a hűtlenül is hűséges, magát
mátkacsókra kínáló, gerleszavú – május.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése