Maczkó Edit - Anyuhoz, megint

Maczkó Edit

Anyuhoz, megint

A napra, pontosan emlékszem.
Ősz volt, mint mostan éppen.
Apu, lábcsonkja remeg az ágyon
sírt, hogy nyomorék ezen a világon.

Nézett téged kiterítve
míg nem jött a halottas szekér.
Fel sem fogtam, néztem sután
október tizenhatodikán.

Harminchárom hosszú éve
úgy elszállt mit a füst szürkéje,
megannyi gond, gyász és bánat
zaklatta az éjszakákat.

Tudod anyu, most elmondom neked!
Oly sokszor kértem az eget
könnyítsen kicsit a súlyokon,
mi lelkem nyomta nagyon-nagyon.

Meghallgatott egy égi angyal
öröm is jött a virradattal,
felneveltem az unokáidat
ősz dere lepte be lányodat.

Féltem, mikor ötvenhét lettem
mert te is akkor hagytál cserben,
féltem itt maradnak árván
ahogyan én, nyolcvanegy táján.

És lettek apró csodák.
három gyönyörű szál virág.
Ők az unokáim, anyu…
nyílt nekem egy másik kapu.

Hoztak nekem sok ötömet,
az örömmel tenger könnyeket,
szeretet, féltés és volt benne bánat
mikor rettegtem elvesztem az egyik szálat
.
Ám itt vannak mind, szépek és nyílnak
bár a legkisebb még csak virulgat,
adta Isten, hogy elérjem
mind a három csemete épen,
tereli őket a zord világ, anyu.
Üzenem neked is, apu!

Még nem készülök, bár tudom el jő
az utolsó vonat, de még kék a felhő,
Isten a tudja, meddig kegyelem…
addig itt virultok, lelkemen.