Lelkes Miklós
Őszi tücskök
A tüskebokrok álomerdeje
felett az őszben sírt a nyár, zene
búsongott fakult fűszálak között:
egy tücsök szólt. Két tücsök. Sok tücsök.
Jó lett volna épp akkor menni el
fémhang-lépcsőkön képzelt égbe fel,
ahol szemét ránk nyitja kék erő,
s az Érthetetlen végre érthető.
A tüskebokrok álma hallgatott,
és lassan úszott sok csodás halott:
lila virág, - kis semmi földi lét,
amelyben mégis titok, messzeség,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
légben elringó égkedvű mese,
a tegnap zöld, de most sárgás levél,
mely télbe tartón még remél, remél...
A tüskebokrok álomerdején,
síró zenén átszűrődött a fény,
piros szívhez bújt megrettent madár,
és szólt az őszben tücsökhangú nyár.
Ó, tüskebokrok álomerdeje!
Piros szívemnek felsírt száz sebe,
s oly jó lett volna épp ott menni el
pokolba le vagy képzelt égbe fel,
és látni azt, mit tőlünk megtagad
a hús, a vér, s testi csalónk: az agy,
de bárhogy szólt sok fémhangú tücsök,
az őszi nyár Semmibe ütközött,
a tüskebokrok álma hallgatott,
s elúszott mind a nyár-álmú halott:
lila virág, kis semmi lét-szirom,
mégis titkot, csillagot áhítón,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
volt-ígéret, fakult arcú mese,
üde levél, mely ernyedt sárga lett,
fényt és nyarat hiába szeretett...
Hallgattam, árva tücsök, egymagam,
csak piros szívem sírt csillagtalan,
piros szívemhez bújt félénk madár,
megsejtette, hogy látszat volt a nyár,
látszat a lét, elképzelt messzeség,
látszat-csillag csillantott csak mesét,
s abban hinni balgán hiába már,
hogy kék erő valahol ránk talál,
látszat az ősz, sohasem volt csoda
felragyogó gyümölcsös kosara,
s az Élet is a Látszat peremén:
őszben síró, tücsökhangú szegény.
felett az őszben sírt a nyár, zene
búsongott fakult fűszálak között:
egy tücsök szólt. Két tücsök. Sok tücsök.
Jó lett volna épp akkor menni el
fémhang-lépcsőkön képzelt égbe fel,
ahol szemét ránk nyitja kék erő,
s az Érthetetlen végre érthető.
A tüskebokrok álma hallgatott,
és lassan úszott sok csodás halott:
lila virág, - kis semmi földi lét,
amelyben mégis titok, messzeség,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
légben elringó égkedvű mese,
a tegnap zöld, de most sárgás levél,
mely télbe tartón még remél, remél...
A tüskebokrok álomerdején,
síró zenén átszűrődött a fény,
piros szívhez bújt megrettent madár,
és szólt az őszben tücsökhangú nyár.
Ó, tüskebokrok álomerdeje!
Piros szívemnek felsírt száz sebe,
s oly jó lett volna épp ott menni el
pokolba le vagy képzelt égbe fel,
és látni azt, mit tőlünk megtagad
a hús, a vér, s testi csalónk: az agy,
de bárhogy szólt sok fémhangú tücsök,
az őszi nyár Semmibe ütközött,
a tüskebokrok álma hallgatott,
s elúszott mind a nyár-álmú halott:
lila virág, kis semmi lét-szirom,
mégis titkot, csillagot áhítón,
növény-anyák pelyhes mag-gyermeke,
volt-ígéret, fakult arcú mese,
üde levél, mely ernyedt sárga lett,
fényt és nyarat hiába szeretett...
Hallgattam, árva tücsök, egymagam,
csak piros szívem sírt csillagtalan,
piros szívemhez bújt félénk madár,
megsejtette, hogy látszat volt a nyár,
látszat a lét, elképzelt messzeség,
látszat-csillag csillantott csak mesét,
s abban hinni balgán hiába már,
hogy kék erő valahol ránk talál,
látszat az ősz, sohasem volt csoda
felragyogó gyümölcsös kosara,
s az Élet is a Látszat peremén:
őszben síró, tücsökhangú szegény.
Nagyon szép!
VálaszTörlés