Sárhelyi Erika - Anyám alakja

Sárhelyi Erika

Anyám alakja

Tegnap megidézett a déli harangszó.
Mintha gyermekkoromból zúgott volna át
a feledésbe merült éveken.
S pár pillanatra ott volt a körfolyosó,
napsütötte szobám egy lusta szombat délutánon,
ahogy a halványsárga nejlonfüggöny előtt
a késő tavaszi fénypászmában táncoló
porszemekből kibomlik
törékeny, ám szigorú alakod.

Alig sírtam, mióta elmentél.
Isten a tudója csak, miféle űrt hagytál bennem,
ahonnan váratlanul,
olykor egészen profán helyzetekben
dereng fel az emléked.
Mégsem jönnek a könnyek.
Pedig te tudod csak igazán, milyen
könnyen sírós fajta vagyok.

A te fajtád, anya.

Mi sose szégyelltük, ha valami fájt.
Látod, most mégis csak a torkom szorul
egy-egy villanásnyi időre,
aztán mintha menekülnél előlem,
arcod visszahúzódik abba az ismeretlen,
rideg tartományba,
ahová nem tudok utána menni.

Ami fájt, sose szégyelltük.
Csak minden mást.
Az ölelést,
a nyelvünkön lévő szavakat,
a gyöngédség apró megnyilvánulásait,
amik bebábozódtak valahol az időben,
s többé már köztünk
nem kelhetnek szárnya.

Úgy sajnálom, anya.

Közeleg május első vasárnapja,
s kinyíltak a kertben az orgonák.