Sárhelyi Erika - Látod, Attila ...; - Eméssz fel

Sárhelyi Erika

Látod, Attila …

Látod, Attila, Te, kit úgy tépázott az élet,
ki versbe rejtetted magadnak s nekünk
a Mamát, erdőben a vad nyomát és
homlokodról a legszentebb verítéket,

nem sejtetted, hányan ünneplik majd
a költészetet épp a Te születésed okán.
Mert ma, ki e hazában tollat vesz kezébe,
hogy szívét-lelkét a betűk édes bilincsébe

verje, mind ott jár, a Te lépted nyomába’,
belőled nőtt ki a szárnya, s emlékedből merít
ihletet. Látod, Attila, örökké menekültél,
de magadat előlünk el nem rejtheted.

*

Eméssz fel

Ma csak a szád kell és a kezed,
a szavak most nem hoznak lázba,
napoljuk el a költészetet -
nézd, a testem mennyire árva.
Rád csókolom, mit elmondanék,
bőrödbe sütöm a szavakat -
holnap lehet, majd meg is írom,
ha lángra gyújt újra a gondolat.
Lobbanj fel bennem, mint szószegett
napok után a csavargó ihlet,
ereimben lüktetve zakatolj,
eméssz fel, akár percet az élet.
Úgy ölelj, hogy költemény legyen
a vágyódó, lázas mozdulat.
Szeress, mint még sosem szerettél -
s én minden sorommal megáldalak.