Nagy Horváth Ilona
Meghalsz újra
Kint autók járnak,
koszos szélvédőkön
pislákol a hajnal,
az éj maszatos emlék,
illemből maradok,
pedig már mennék,
itt nem akarok
gondolni semmire.
Itt nincsenek álmaim,
semmi otthonos kacat:
cetli, összeszáradt
müzliszelet, félbe hagyott képek,
semmi, amivel máskor
kezemben, közel tartalak.
Valahol még alszol.
Vállat vonok.
Meghalsz újra.
Ma is.
Már teljesen józan
vagyok,
túl hűvös, hogy
meggyászoljalak.
Bőröm pihéin megült
könnyű szavakból szemfedőt terítek,
ne élj tovább,
Kedves.
Ma újra elfedem
minden íved,
min annyi ábránd -
mint susogó lázas selyem,
s megannyi elmaradt
érintés kereste igazát,
ha lehunyom szemem,
se lássam többé,
szemöldököd szigorú
vonala mint dacol a nappal,
ne kutassa többé
képzetem, hogyan mozdul szóra, ha hozzám szólsz,
ne kívánjam oly
veszettül a szád és mindened.
Tapintanom sem kell,
érzem, hol piheg a szíved,
de ne élj tovább,
Kedves,
csendet akarok,
mozdulatlan rendet,
hol egészen nélküled
vagyok.
Fejed alá álmaikba
fúlt utolsó sóhajokkal tömött párnát teszek,
benne nyög élet és halál,
lustán csillan a
jelen,
mint álomba ájult
ifjak ajkán csillan öntudatlan a nyál.
Józan, sima és egész,
felnőtt játék.
Én negyvenegy múltam,
ég a szemem.
Düh.
Ha félretolom a
függönyt, visszképe lobban az üvegen,
de a csend csendre
int.
Tudlak mindőtöket, s
tudom magam,
játszom, s ha kedvem
adja, öltözöm, megyek,
ágyak, függönyök,
utak,
holnap hiába keresne
közülük bárki,
én nem ismerem ezeket
az embereket.
Ilyenkor fáradt
vagyok téged is hallani magamban,
félig hűlt lázammal
csüggedt már fejtegetni vélt-valós igazságaid,
vállat vonok,
meghalsz újra,
hogy holnap
szembejöjj megint.
