Csoóri Sándor
Alkonyati várakozás
Nyugati, sárga égalj,
ha elszáll egy madár
előtted, besötétülsz,
s a nap jóíze
hirtelen elmúlik.
Bealkonyul a
ribizlisövény,
a sár az udvaron, az
ól rettenet-fehér fala,
s az alumíniumbánya
torka is,
mint gonosz állatoké.
Apám, te öregember,
megint sokára érsz haza;
jössz a szőlőből s
hozod válladon a csákányt,
mint az ítéletet –
Hasonlítasz a fákhoz,
akiket nem szólít meg senki;
néma
telefonoszlopokhoz.
Vigyázz, köves az út,
s gyökerek
tigrismancsai
hajolnak ki a
szakadékos partból.
Nem szólnék rád, ha
fiatal volnál:
jönnél tekingetve a
hegyről, mint ráérős vizek;
a szélnek holnapi íze
volna,
a csákány nyele meg
parázslana.
Lehetne kurjongatni
is,
belekiabálni a Napba:
ragyogó hangtölcsérbe;
gépekre gondolni, az
agy fölhalmozott reményeire;
s szót érteni a
földdel, mint hazavillanó fiaddal.
De már csak várni
lehet rád
s rettegni, jaj,
nehogy észrevedd:
a pincék oldalában
itt-ott
cserépkorsók
hevernek:
félrehajított
koponyák.
