Bodó Csiba Gizella - BallaDa-L

Bodó Csiba Gizella

BallaDa-L

November nyirkos foszlánya

reménytelenül süppedt

háztetőkre, járdára.

Haladtam a szürkeségben,

füleim ködpamacs zárta,

szemeim’ szürke hályog fedte,

az élet ezer színe őszbe van temetve.

A szellemi gyógyító érzéstelenítőt szúrt

– kegyelemből – vénámba, s a tájra

a kedves halála napjára.

E napfogyatkozásokat már néhány éve

elviselhetővé tette a remény,

keresztem fájára rávetülő fény.

Az ősz kúszott, s mire elért a hang,

mi az ólmot fülemben langyul hevítette

a látást tarkóm hajlatába helyezte,

s akkor egy érzés megperdített –

s megláttam öreg könyvesbolt kirakatában,

merre kell mennem, e novemberi délelőttön

elindultam – az Ó akaratában.

Már ott álltam a Bazilika altemplomában,

képek drámái, imái előtt folytak könnyeim

belső csermely árkán – számtalan Krisztus arcában.

A kedves halálát születése követte,

emlékére minden esztendőben

egy képet helyeztem szobám falára.

Mély márványcsendben vezették kezem

egy kép elé, mint egy vak koldus,

kinek látását a Mester visszaadta,

s e helyen éhes lelkem a kenyeret kapta.

A képen sápadt-vérszínű csíkokat húzott

az égi festő, alkonyt alkotott sötéten, fényen

- ilyen élményt már én is megéltem, -

békéje olyan feszült volt mélytüzű erővel,

hogy meztelen lelkem eléje térdel.

Ki e pillanat kegyelmét kapta, s egy fotógráfián

nekünk visszaadta, ott állt előttem azon az este. –

Vagy inkább én álltam előtte úgy „odavezetve”?

Szeme szomorú volt, ajkán mély és halk szó

karácsonyi köszöntése új reményt adó.

Röpültem, mikor érkezett, én, hosszú idő óta

beteg madár, szavaim zuhogtak, szám be nem áll,

Aztán süket csend lett, a várakozás csendje,

tépte reményem millió szeletre,

egy telefon még hivatkozott lelkiismeretre,

s ez ígéret elúszott beteljesítést feledve.

Kétség rágott – zárt szám kiáltott

kérdéssé görnyedve!

– „Kedves fiam Ő nekem,

nehéz utat jár, hozzávezetlek,

fogjad a kezem” – szólt az éjféli hang,

s én rá hallgattam, feltámadáskor

egy ölelést is kaptam – röviddel utána még

Pál apostol Szeretet-levelét,

Pünkösdi búcsúból, búcsúfiaként.

Novemberre ismét fájó magam voltam,

nehéz volt a szívem, csak az ágyat húztam

sápadt-sötét felhők a szobám falán

reményt őriznek, majd lehet...., majd talán?

Többé nem ismételt ajándék volt e történet,

Felfüggesztett angyal egy karácsonyi fán.