Gősi Vali
Időtlenségbe
őszülőn
Ma még a fényre árny
vetül,
holtak emléke menekül
velem,
hideg szobor -
viasztetem -
a tűnő jelen: ajkamra
dermedő szó.
Rideg-fehér vánkoson
legfeljebb
könnyes lenyomatom
hagyom…
Foszló anyag vagyok:
múlt
és jelen nélkülem
rohan tovább.
Sötétben vonszolom
magam,
öles, csábító
tegnapok fakó
nyoma vet árnyat
sápadt,
tetszhalott
holnapomra.
Kifakad könnytelen,
kiszáradt
arcomon, félénken
átoson,
és beledermed a
súlyos létbe
torz szobor-mosolyom.
Arcomra fagyott szó
leszek.
örökül végül ennyit
hagyok?
Némán és vakon
lépdelek,
mögöttem fakó
emlékhegyek,
valószínűtlenül
távoli, áttetsző
múlt-pillanat sodor a
végtelen felé,
ahol minden mérhető
eltűnik
nyomtalan, valahol
túl az anyaglét
kőfalán, ahol tűnt,
földi árnyakat
nem siratnak tovább a
mindenségben
örökké létező anyák.
Anya legyek csak -
időtlenségbe őszülő
folytatás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése