Kun Magdolna - Mesélő tavaszlány

Kun Magdolna

Mesélő tavaszlány...

Tavasz van Nagymama, sugárzó szép tavasz,
újra visszaszálltak kertünkbe a fecskék,
s azok a törékeny csontú énekesmadarak,
akik széllelbélelt fészküket újjáépítették.

Virágruhát öltött a kert, a fák, a pázsit,
a rögökbe zárt ősi föld, mit őszi orkán tépett,
s az a túlélésre képtelen vén cseresznyefánk is,
mibe a száguldó idő könnyrovátkát vésett.

Az utca sem változott s a régi szomszédok sem,
még ma is ugyanolyan szeretettel nézik,
hogy váltanak álomszínt tulipánod szirmai,
s hogy hajlanak utánad egészen az égig.

Tudom, visszavágyod minden gondolatom,
miket neked meséltem kötényedbe bújva,
s azt a boldog percet is, mikor papírhajón vittelek
a kékhegyekkel ütköző tengereken túlra.

Ma már nem ülhetek melléd kezedet megfogva,
és nem hajthatom öledbe gonddal teli fejem,
de a szívverésem Mama az olyan messze hallik,
hogy visszhangot lel benned minden egyes ütem.

Mert szakíthat a távolság mérföldekre tőled,
semmi nem veheti el kettőnktől e mesét,
hisz ha szoros kötelékkel őrzi meg a lelkünk,
azt sem az ég, sem a föld nem választja szét.