Ligeti Éva - Ahogy közeleg

Ligeti Éva

Ahogy közeleg

Avarillatú az ősz, a város

színes esernyők alatt ténfereg,

fénylő szobrok a téren, és sáros

földben virágok sora szendereg.

A vizes padok üresen várnak,

keringőzik még néhány falevél,

most már biztosan vége a nyárnak,

édes könnyűség heve elalél.

Felhők néznek a tócsa tükörbe,

sereglenek, mint sötét gondolat,

nyirkos levegő jár körbe-körbe,

s hideg borzongás bújja csontomat.

Ahogy közeleg halottak napja

az emlékezés fájón felkavar,

halottaim lelkem egy darabja:

szomorúságom könnyes zivatar.

Temető-csöndben mécsesek égnek,

gyászruhát ölt magára az égbolt,

még szél ostoroz, érzem, hogy élek,

s őrzöm mindazt, mi veletek szép volt.

Ruhám átázott, a cipőm sáros,

avarillatú őszben ballagok,

színes esernyők alatt a város,

s zajongó élet hangját hallgatom.

Ádám J. Csaba - Naplemente

Ádám J. Csaba

Naplemente

( Gyöngyszem 555 örök emlékére ! )

Csak megyek tovább
a lemenő nap után,
fényed tovább kísérem
benne, hogy érezd,
szívem lelked mennyire
szerette.
Poros utamra sötét már
nem borul, volt
létedtől - létem nem
alkonyul.
Kísérem tovább éltető
fényed, mi éltem után
is kedvességeddel éltet.
Poroszkálva ... messzi
tájba, megtalállak majd
minden virágba,
százszorszépben, égi
kékben ... andalgó
naplementében.
Csak kísérnem kell
fényed, mi naptüzével
holnapomban mindig
éled.
Éled majd volt, s
kedves mivoltodtól
minden szép emlék...
akkor újra utánad
mennék, csodás fények
égterébe, el nem hunyó
naplementébe.
Csak követve téged,
mi éggel most is szép
nekem, hogy halld
tovább távolról néked
szóló énekem.
Ballagó - andalgó
szívem ritmusával,
leveleket hullató ősz
rítusával, miben már
múlásod rejlik
nemesen - szépen,
már örök andalgós
naplementében.
Örök emléked bennem
marad ... míg az égen
a nap haladva - halad,
égre nézve napsütésbe,
ölelni fog lelked tiszta
fénye.
Tiszta létű szép
mivoltod egyszer
megtalálom, ha engem
is elér majd az örök álom,
benne lesz majd minden
válasz egy tisztább
térben, soha nem hunyó
naplementében, mi már
örökké szép marad
neked, élj hát tovább
benne ... ég veled ...

(2017. október 23. )  
( A napkorong fénylik tovább benned ... )

Török Sophie - Sírvers

Török Sophie

Sírvers

A szeretet még vállára vett,

s szegény testedet, mely eddig másokért görnyedt.

utolsó helyedig gyengéden vitte a szeretet.

Megrepedt köldökén nyúlós nedveit

patakban öntötte a penész-szín ég,

gondosan belepve utolsó ágyadat nyirokkal.

Még egyszer - búcsúzóul még egyszer végigkorbácsoltak!

vak öklökkel zuhant testedre a föld.

Mint óriás állat ült kövéren fölötted iszonyú súlyával a föld.

Halk sírás kísért, hazug szavak és nyilazó eső kísért

Igaz ember! így süllyedtél el minden földi szemek elől örökre.

Így zárult be vak arcod előtt az édes élet örökre.

Kirekesztve fényből, rügyes mosolyból.

eleven melegből kirekesztve örökre

világtalan sár ül immár bezárt szemeid fölött.

Néhányat ütnek még ásóval a dombra, mely szíveden ül

Gyengéd ütés ez, mint nagycsontú dajkakéz

ütöget pici csecsemő pólyáján altatót...

S ha kétméter földön át fejedet éri,

nem rándulsz meg halott! régi ütések

üszkös emléke nem gyötri már megtört szivedet.

Csak az hal meg, aki nem akar élni - de mit értél a halállal?

Elszállt kedvesed kerested, óh égi találkozás!

holt kedvesed most végleg meghalt veled.

Míg éltél vigasztalhatatlan! őrizted elsüllyedt arca mosolyát,

tükrös szemed töretlen őrizte boldog mosolyát,

melynek immár nincs több tanuja, hogy arcodat halálba fordítottad

Óh égi találkozás! Sár! íme sár! és erőtlen, keserű könny.

A nap gúnyos mosollyal kivillan,

durcásan tépve szét arca elől a vattás ködöt,

mint kíváncsi angyal, hasadt rongyai mögül

ragyogva kitekint - egy perccel utóbb

hogy sötét koporsódat elnyelte a föld.

Elkésett élet! Óh elkésett égi fény!

Könyörgő vággyal hiába hívtam,

hogy legalább koporsód szögein vihess magaddal

egy maroknyi fényt az örök éjszakába...

Kun Magdolna - Aranyló gyertyafények

Kun Magdolna

Aranyló gyertyafények

Halottak napján feléled a múlt,

minden színre tör, mi egykor porba hullt,

mert szülők, gyermekek, barátok, rokonok,

féltve őrzött emlékei újból felragyog.

Hisz a világító gyertyák felaranyló fénye,

életet lehel majd a szunnyadó mesékbe,

azon mesékbe melyekben ők voltak a hősök,

hősök kiket soha semmi le nem győzött.

Csak egyedül a halál volt az mely erejük vette,

hogy gyönge sápadt testüket földbe temesse,

de emlékükkel nem bírt el, mert a most is él

a földön hagyott elárvultak szíve legmélyén.

Juhász Gyula - Temető

Juhász Gyula

Temető

A hervadás bús pompájában áll most  
A temető. Ó, mennyi szín, derű,  
Fehér és lila őszi rózsatenger, 
  Mely hullámzik az enyészet szelére.
 

Egy alacsony pad vár rám pihenőül, 
  Előtte zöld deszkából ácsolt apró  
Sírdomb szelíden mosolyog a fényben.  
Fölöttem magyar égnek végtelenje,  
Előttem a határtalan magyar táj.

E kicsi sírban egy csöpp lányka szunnyad,  
Mint elhervadt virág az ősi kertben.  
Köröttem mindenütt békés keresztek 
  S mély nyugalom beszédes csöndje hallgat.  
Mely minden bölcsességnél igazabb.

E kicsi hant előtt, e nagy magányban  
Megölelem az édes életet,  
Mely ragyogást küld jeltelen sírokra  
S virágözönt az ódon temetőkbe  
S az őszi nap csókjával arcomon  
Megindulok rózsásan, dalosan,  
A boldog elmúlás víg vőlegénye.

Deák Éva - Összetört varázslat

Deák Éva

Összetört varázslat

Könnycsepp csillan szememben,

Homályban úszik arcod,

Elsimulsz emlékeimben,
Mint víz fodor a parton.

Illatod még körbe leng,

Mint friss tavaszi szellő,

Hangod néha visszacseng,

Fényed már csak derengő.

Bent síró szerelmes múlt

Varázslata összetört.

Szívem húrja megszakadt.

Lehulltak a rózsaszirmok,

Eltűntek a fények, álmok,

Hullócsillagként botorkálok.

Ma értük szólnak a harangok!

Siktár János - Nem, a vágy még nem halott!

Siktár János

Nem, a vágy még nem halott!

Enyhe szellő szép szemedbe
fújja gyönyörű hajad,
nem látom a tekinteted, de érzem azt, rám tapad!

Varázslatos tündérálom
épp' most ez az égi kép
álmaimban újra látom
nekem izzik, fény mesél!

Rám mosolyogsz csillagok közt,
tudod, oly' boldog vagyok
megtalállak viharok közt
örökre rabod vagyok!

Szép hajadnak illatától
elbűvölő e csoda
nem búcsúzom én a mától,
fogadj magadba oda...

Oda, hol a kéj és mámor
magába zár, Te tudod
frissítő lesz majd a zápor,
nekem Tőled ez jutott!

Útra kelünk messzi tájra,
fogd csak jól a két kezem
szíved a szívembe zárva
öledbe hajtva fejem...

Enyhe szellő szép szemedből
kisöpri a bánatot,
együtt leszünk szerelemből,
nem, a vágy még nem halott!

Kovács Daniela - Avarszőnyeg vezet végig a sírodig

Kovács Daniela

Avarszőnyeg vezet végig a sírodig

Könnyeket fakaszt az emlékáradat
Szemembe olvad a gyertya sápadt lángja
A mindenszentek estjéből keserűség árad
Zokog a világ, bánatos síró hangja…

A lágy szellő is halkan hegedül
Aranyszőnyeg vezet végig a sírodig
A búsongó alkony szomorú cseppje ül
S a fájdalom hatol egészen szívemig.

Csendben őrlődöm, olvasom nevedet
Mely tizenhárom hónapja, kopjafádon pihen
Még mindig indul kezem, keresve kezedet
A dermesztő magánytól szorul össze szívem.

Nézem a mécsesek pislákoló fényét
És látni vélem benne szomorú tekinteted
Bánatos, kisírt szemed utolsó könnycseppjét
Szívemben őrzöm, mint drága ereklyét.

Nézd Apu, a mozdulatlan csendben
Aranyló színével fest az alkonyat
Langymeleg fényével ott a messzeségben
Fáklyaként világítja a felvezető utad.

Lüktet a fájdalom, én itt maradok Apa
Hogy legyen, ki éltesse, ápolja emléked
Nézem a sírköveden pihenő fehér rózsát
Imára kulcsolom, hidegtől dermedt kezem.

A lágy szellő is halkan hegedül
Aranyszőnyeg vezet vissza a kapuig
A búsongó alkony szomorú cseppje ül
S a fájdalom hatol egészen szívemig.

Mindenszentek

„Mindenszentek

Mindenszentek napján, mindenki

előre hajtja fejét

s elgondolkodik szerettei

és saját életén.

Eszébe jut sorsa,

jókedve és búja,

ilyenkor egy pontba néz,

leverten, szomorúan.

Gondol a halottaira,

sajnálja őket,

nem tudja, ott fenn

milyen a földöntúli élet.

Isten karjaiban, angyalok szárnyán

lebeg az elhunyt lelke,

mert a lélek örökké él

erre tanítottak engem.

Mindenszentek napján, a temetők

virágtengerben úsznak,

gondolatban találkoznak élők,

holtak, boldogok és búsak.

Addig becsüljük egymást,

mielőtt a halál elválaszt bennünket,

ne gyötörje fájdalom

megsebzett lelkünket.

Ha megadunk mindent,

amit adni lehet,

könnyebben elviseljük

a hátralevő életet.

Egyszer ott fenn újra találkozunk,

belenyugodva Isten akaratába,

egyszer mi is meghalunk

s visszatérünk szeretteink karjába. „

Szomorúfűz - November felénk biceg

Szomorúfűz

November felénk biceg

https://www.youtube.com/watch?v=8mWbnMg7s00

 ¤

Melegre vágynak

Csípősek a reggelek

a szél kergetőzik a felhőkkel

fátyolos az ég

a napkelte dacol a zord idővel

A bokrok, a virágok

vágynak a nap éltető fényére

csöndes hajlongással

a hűvös novemberi szélben.

*

A november az elmúlást juttatja eszünkbe. Már homályosak, csípősek, fagyosak az éjszakák, a hajnalok. Dermedten, csillanva gurulnak a harmatcseppek. A madarak is későbben ébredeznek, dideregve csivitelnek a deres ágakon. Barátságtalan, ködös homály lepi a várost, a határt. Zúzmara festi fehérre a tájat. A fák alatt megbarnult avar sodródik a feltámadó szélben. Később kel a Nap, dermedten dugja ki sugarait takarója alól. Fátyol borítja már fényeit, s a meleg régen elballagott. Meztelenre vetkőzik a természet. Az örökzöldeken kívül csupaszodnak, dideregnek a fák is. Ruhátlanságuk képe tükröződik a tócsákban. Színesedő, őszi bogyókat csíp a dér. A nappalok sokszor szelesek, a mező, a rét is megdermed. Durván harapós a levegő. A hideg csípősre festi arcunkat, kezünket. Fagyottak a lélegzetek. Jeges, fanyar illatok szállnak. A legelő állatok telelőre bandukolnak. A vizek csörgedezése sem vidám, nem  kacagó. A parti fűzek sírva hajlongnak az erős szélben. Az ég peremén szálló, terhes, fehér habfelhők szétrepedve, olykor sietősre veszik útjukat – könnyeket ontva. Hűvös eső kopog a tetőkön, az ablakokon, kövér esőcseppek indulnak a szürke égbolt ösvényén. Korán alkonyodik. Szürke fátyol borul a kertre. Átfonja a csönd és a homály az égboltot. A hidegbe fagy az est. Párás ablakok mögött a bánat lehelete kúszik. A csillagok homályosan, korán ébrednek, - elúszva a Hold fehéres fényében. Madarak mozdulnak álmaikban, a fákon ülő fészkeikben – az éjszakában.

Minden aludni, halni készül. A köd homályos, lenge fátylat sző a világra.

Halottainkkal beszélgetünk, - emlékezünk a lebbenő gyertyafényben, a szemünkből pergő könnyekkel, mécseseinkkel, koszorúinkkal, - szívünkkel, lelkünkkel.

A szomorú, megfáradt élet pihenőre vonul. November felénk biceg.

Aranyosi Ervin - Novemberi hangulatban

Aranyosi Ervin

Novemberi hangulatban

A fák vállukra vették a megfáradt holdat,
s cipelték a súlyát át a fasoron.
Száraz, öreg gallyak harmatcseppet szórtak,
a múlt fájdalmával mely rajtuk átoson.
Dérré fagyott cseppek, fagyos jégszilánkok,
markolták az élőt, –  ami megmaradt.
Az egész erdőre szállt a bűvös átok,
s elűzte az összes dalos madarat.
Levéltelen kézzel markoltak az égbe,
szél lökdöste lelkük fájó csontjait.
Talán, az elmúlás megy csendben itt végbe,
s minden ami szép volt, már ott fent lakik?
Hova lett a nyárnak pajkos, édes íze,
lombok lebegése, hol szellő suhant?
A nyári zápornak megtisztító vize?
A fák lombruháját őrzi földi hant.
Véget ér a hajnal, szép napunk is ébred,
gyenge fény ígéri, maradt még remény.
Ha majd zord telünket hiteddel megéled,
újra gazdagodhatsz, s nem leszel szegény…

.kaktusz - Az enyészet bánatos hónapja

.kaktusz

Az enyészet bánatos hónapja

 http://youtu.be/s7BXnqUDoNg

Tudod arra gondoltam,

hogy kiszolgáltatott

az ember nagyon,

ami körülötte történik,

hat rá szinte minden…

a mosolygós hónapok

mind megvidámítják,

ők úgy hatnak,

mint találkozás

a boldog emberekkel:

a fiatalos,

az üde tavasztól,

a melegítő nyártól megvidámodik

a halandó szíve is…

de aztán jönnek a morcos emberek,

közülük is legrémesebb a november,

a búval béleltsége átragad,

elmegy a kedv miatta

a nemrég még szeretett élettől is,

olyankor semmi nem segít,

a rossz hangulat ragadós,

a vele érkező szél,eső

az átázott cipő, mind,

mind elveszi a kedvet,

mintha csak testvér lenne

az ember és a november…

de talán, vannak olyanok,

akiket nem szomorít el

a csöppet se kedvesség,

akiben ott van szeretet,

azt nem irányítja a változó hangulat,

akinek a lelkében dal van,

az meglátja a szépet mindenben,

még benne is,

a morcos, morgós,

sokak számára elviselhetetlen öregben,

a hideg, a rideg őszutóban,

az enyészet bánatos hónapjában.

2012. október 29.

Tóth János /Janus/ - Cérnáját fűzi a remény; - November felé

Tóth János (Janus)

Cérnáját fűzi a remény

November jár a kopár fák alatt
erőtlen szél ejti le levél játékát,
s az egy pocsolya vizére tapadt
összetörve a ruhátlan tükörkép fát.
 
Alkony lép át a délután fölött,
fényeit zabolázva poroszkál a nap,
ég peremén felhőbe ütközött
s vérfénye festi a hófehér fodrokat.

Estbe fordul az idő, cérnáját
fűzi a remény s tépett vágyaim varrja,
talán ma lelkem szép álmokat lát,
az üresség elenged, s nem ölel karja.

*

November felé

Apám sírja körül
mindig fátyolos a táj,
lelkem fellegéből
sós eső szitál,
s mikor tenyerem
fejfájához ér,
szívemben megtorpan a vér.
Halkul, csendesedik a dobogás
óriássá lesz
bennem a hallgatás.
Magamba bújva
emléket keresek,
mint téli fagyban étket
a reszkető verebek,
de minden évben
egyre kevesebbet lelek,
lassan semmivé lesznek,
mint avarba hulló levelek.
Apám sírja körül
mindig fátyolos a táj,
de most lelkem ege
zivatarra áll,
nem tudom mi lesz,
ha fejfájához érek,
marad-e ereje
bennem a vérnek,
hogy elinduljon
újra testemben a ringbe,
vagy inkább száradni vágyna,
a szétszakított ingre.

Della Mária - Ősz-idő; - November

Della Mária

Ősz-idő

Sóhajt a nyár, felsír a szél
Harmat könnyet hullajt a rét
Nyár ékeit learatták
Ronggyá lettek színes ruhák
A szeptember táncolna még,
de október sarkára lép

Vénasszonyok sápadt nyara
felizzik egy pillanatra
Kacérkodna, bujálkodna,
de Ősz-idő kikacagja
-Jó ha melegszel majd télen,
ne vágyjad mi elmúlt régen.

*

November

https://www.youtube.com/watch?v=ZfL4rm51VjA

Ősz fonódik rá a tájra,
kibomlott a felhő haja,
csordogál az eresz alja.

Levetették a lombruhát,
kopaszra vetkőztek a fák,
eső mossa az út porát.

Felhők táncolnak felettem,
keringőznek lassan szépen,
vadlibák húznak az égen.

Az est hamar rám-feketül.
kialszik a Napban a tűz,
a tücsök már nem hegedül.

A föld szája ködöt lehel,
fázósan ébred a reggel,
fagyos kedvű a november.

Lázár Horváth Zsuzsanna - Őszi színpompa; - Halottak napja; - Rád gondolok

Lázár Horváth Zsuzsanna

Őszi színpompa

Fáj az ég szikrázó kékje,
fáj az ősz égő színpompája,
a lombok aranyló sárgája,
izzó vöröse, szomorú barnája.

Az októberi nap égi tónusáról
még bőkezűen szórja a fényt,
bár nem érezni forró melegét,
szívem jelzi november hűvösét.

Kései esőktől most bont szirmot
egy elkésett bodzaág,
méhek dongják körül részegen
illatozó, sápadt virágát.

Lelkembe temetett kései érzés
mért tolakszol erre a világra?
Előhívott tán az ősz színes csodája?

Miattad fáj e múlandó szépség,
az őszi nap buja, tüzes lángja
érted éget könnyes barázdát arcomra.

*

Halottak napja

Az elém feszülő út sötét szalagja
Mintha fekete folyó volna
Amin át kell kelni a túlsó partra
Ahonnan nincs már visszaút.
Halottak napja.
Emlékezni hív gyertyák lángja
Emlékezni azokra,akik messze járnak
Akiket nem keserít már a bánat.
Az elmúlásra emlékeztet minden
Krizantémok fehér virága
A kigyúló fény a szívekben
Ahogy fölénk borul szürkén november.
Halottaimat siratom én is
Bár velem vannak létem hétköznapjain
Ma mégis könnyesebb az emlékezés
Szemem túltekint temetők fényein.
Bár veletek lehetnék újra
Apám s anyám,fognátok kezem
Nem bánkódnék elrontott életemen
Túl a folyón már nem fájna semmi sem.

*

Rád gondolok

Rólad mond mesét
a halk sóhajú szél,
ha őszi ködön túl
felragyog a fény.
Szemed színét idézi
a szelíd novemberi ég,
ahogy a Nap fénye csillan
felhők íriszén.
Aranyló levelek lágy nesze
hangod selymeként
ölel körül a bágyadt őszbe.
Ahogy rád gondolok
tavasz költözik a télbe
s szívemre lágyan ráborul a béke.