Ligeti Éva
Ahogy közeleg
Avarillatú az ősz, a
város
színes esernyők alatt
ténfereg,
fénylő szobrok a
téren, és sáros
földben virágok sora szendereg.
A vizes padok üresen
várnak,
keringőzik még néhány
falevél,
most már biztosan
vége a nyárnak,
édes könnyűség heve
elalél.
Felhők néznek a tócsa
tükörbe,
sereglenek, mint
sötét gondolat,
nyirkos levegő jár
körbe-körbe,
s hideg borzongás
bújja csontomat.
Ahogy közeleg
halottak napja
az emlékezés fájón
felkavar,
halottaim lelkem egy
darabja:
szomorúságom könnyes
zivatar.
Temető-csöndben
mécsesek égnek,
gyászruhát ölt magára
az égbolt,
még szél ostoroz,
érzem, hogy élek,
s őrzöm mindazt, mi
veletek szép volt.
Ruhám átázott, a
cipőm sáros,
avarillatú őszben
ballagok,
színes esernyők alatt
a város,
s zajongó élet
hangját hallgatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése